Negyedik rész: A Professzor

„Hol az az egyetem?!” morogta Sesshoumaru. Kagome úgy döntött, nem megy bele a
játékba. Ha nem mondja el értelmesen, hogy miért gyűlöli ennyire szegény profot,
akkor nem mennek sehová.
„Miért kérted?” nézett rá ártatlanul.
„Oda kell mennem. Ha elintéztem ezt a fickót, megszabadulsz tőlem.” Kezdet
lehiggadni. Kagome vállat vont.
„Ha te utálsz valakit, az valószínűleg nem gonosz, tehát nem hagyhatom hogy,
bántsd. Nem megyünk sehová.” Jelentette ki. Sesshoumaru hidegen elmosolyodott.
„Nem gonosz…? Démonokat teremtett. Láttam.” Kagome elbizonytalanodott egy
kicsit..
„Miért bízzak benned…?” Sesshoumaru izmai egy pillanatra megfeszültek… csak
látszólag higgadt le, amit az arcára kiült vérszomjas vigyor is jelzett.
„Miért? Óh, ennek igen egyszerű oka van.” Közelebb ment a lányhoz… egész közel…
Normális esetben Kagome szíve talán hevesebben vert volna, de a hideg hangtól,
ahogy a lágyan a fülébe suttog, borsódzott a háta… „A kezedben vagyok, amíg
rajtam van ez a lánc… amíg rajtam van… de szerinted ha átváltozom, melyik az
erősebb… a démoni testem vagy a nyamvadt láncod…?” Kagome ijedten elhátrált.
Most fogta csak föl, hogy milyen veszélyes játékot játszik valójában…
„N… nem…! Nem teheted…! Túl feltűnő lennél…” De maga sem hitte el, amit mond.
„Igen…Pontosan…” A szemei összeszűkültek, ahogy végignézett a városon… „Szép
világ… de még nem mutatott nekem semmi olyat, ami megtudna állítani… és ha
mégis…” az utolsó szavakat már szinte köpte, akár a mérget… „..szerinted mennyi
áldozat lenne…? Egy ilyen nagy városban…” Kagome szemei előtt megjelent a Tokió
belvárosában tomboló Sesshoumaru képe… ahogy egyetlen mozdulatára egész
toronyházak dőlnek romba… és végül a nehéztüzérség leteríti, de milyen hatalmas
árat fizetnek érte… nem bírta elviselni, még a gondolatot sem. Rákiáltott.
„Nee! Hagyd abba!!! Rendben! Elviszlek az egyetemre.” Kicsit összeszedte magát…
végül is, a lánc csak jelent valamit… „Egy feltétellel.” Sesshoumaru mélyet
sóhajtott.
„Mi lenne az?”
„Hagyod, hogy beszéljek vele. Ha gonosz a tiéd… de ha nem, akkor elfelejted az
egészet. És ne próbálj meg kibújni az alku elől…”tette hozzá gyorsan „…hidd el
nekem, nem ér annyit, hogy megöld magad miatta, Sesshoumaru.” Remélte, hogy ezt
az utolsó érvet sikerülte elég keményen hangsúlyoznia. Sesshoumaru gúnyosan
elmosolyodott..
„Már nem is vagyok Sessy? Pedig kezdett tetszeni. Mutasd az utat.”

Az egyetem valójában elég közel volt. Persze, gyalog egy óra volt az út, de
Kagome nem akarta megkockáztatni, hogy Sessel fölszáll egy buszra. Reggel talán
még megtette volna, de ez az utolsó párbeszéd gyökeresen megváltoztatta a
véleményét… Jóképű ide, védelem oda, akkor is csak Sesshoumaru marad. A
hallgatók hamar útbaigazították a prof Asami irodájába. Bekopogtak, mire az öreg
szórakozott hangja invitálta be őket. Az iroda kicsi volt, egyetlen asztallal,
ami mellett a prof ült és éppen teázott. Amikor Kagome belépett, mosolyogva
végignézett rajta.
„Szia! Emlékszem rád, az új osztályomba jársz. Várj, ne segíts!” egy kicsit
elgondolkodva méregette „Kagome, igaz?” A lány bólintott. Az öreg elmosolyodott.
„Bizony, egész jó az arcmemóriám. És, kit tisztelhetek az úrban? Az apukád?”
Sesshoumaru eddig lesütötte a szemét és a kalaptól nem látszott az arca, de most
lassan felnézett, egyenesen a professzor szemébe. Asami arcára lassan kiült a
döbbenet, majd átalakult tömény rettegéssé… alig bírta kinyögni.
„Te… te…itt? Ho…hogyan…?” Sesshoumaru nem válaszolt szavakkal, de a szeméből az
öreg kiolvashatta a halálos ítéletét. A szellem egyetlen hang nélkül támadásba
lendült. Illetve, lendült volna, ha Kagome nem számít erre a fordulatra, de így
még maradt ideje kimondani a varázsigét.
„Fekszik!” mire Sesshoumaru hasra vágta magát az iroda padlóján. A profnak
elfújták a félelmét és érdeklődve állt föl, hogy közelebbről is szemügyre vegye
a szellemet.
„Hmmm… érdekes…nagyon érdekes…” Majd Kagomere nézett. „Kagome… amikor „odaát”
jártam, találkoztam démonokkal, akik rettegve beszéltek egy félvérről és a
csodálatos papnőről, akit Kagomenak hívnak… te lennél az akiről beszélnek? Igen,
csak te lehetsz az…Istenem, milyen régóta kereslek… Sesshoumarut is úgy találtam
meg, hogy téged kerestelek… reméltem, hogy elvezet majd hozzád, de azt nem
gondoltam volna, hogy itt…és így találkozunk…” Kagome megszakította a
szóáradatot, amikor a prof végre levegőt vett.
„Igen, én vagyok az a papnő.”
„Igen, értem. Ebben az esetben szükségem van a Shikon gyöngyre.” Jelentette ki
kertelés nélkül. Kagome megrökönyödött.
„Tessék?! Minek? És egyáltalán, ki maga?” Hátrébb lépett. „Figyelmeztetem, ne
tegyen hirtelen mozdulatokat… ha kell, elengedem…” Sesshoumaru hörögve
helyeselt…
„Igen… engedj el… hidd el, gyorsan megoldom…” A prof elmosolyodott és visszaült
a székére.
„Tényleg, milyen faragatlan vagyok. Betolakodtam a világotokba. Tartozom egy
magyarázattal. Addig is foglalj helyet. Egy teát esetleg?” Kagome körbenézett,
majd jobb híján leült egy rakás papírra.
„Nem kérek, köszönöm…” Egy percnyi hallgatás következett, amíg Asami a teáját
kortyolgatta. Majd Kagome bizonytalanul megszólalt… „prof…?” Az öreg felriadt.
„Igen..? Ki? Ja, a magyarázat. Remélem, türelmes ember vagy, mert egy kicsit
hosszú lesz. Tudod, mindig is érdekelt az okkultizmus. Ez foglalkozási ártalom
lehet, mint fizikus, jól eset kicsit elszakadni a materiálistól, a
kézzelfoghatótól. Volt egy társam, mondhatom, hogy egy barátom, egy biológus,
akivel hobbiból az úgynevezett „paranormális” jelenségeket kutattuk. Egyik
kutatásunk során egy ősrégi tekercsben megtaláltuk a varázsvessző elkészítésének
a módját. Tudod, az a fadarab, amivel állítólag olajat lehet keresni. A szöveg
szerint ara nem jó, viszont úgynevezett démoni energiákat lehetett vele
lokalizálni. Mi nem nagyon hitünk benne, de azért megcsináltuk, hiszen olcsó
volt, és amúgy is élveztük. Aztán eljött a nagy nap. Mondanom sem kell, olajat
nem találtunk egy decit se. Viszont valami mást annál inkább… Nem hittünk a
szemünknek. Egy hatalmas… de nem, nem hinnétek el. Inkább megmutatom. Rendben?”
Egy kopogás szakította félbe a profot. Majd az illető egyből benyitott.
„Üdv, doki, csak a dolgozatomat jöttem leadni, már itt sem vagyok.” Mondta a
hallgató, letett egy köteg papírt az asztalra, majd távozott, de azért az
ajtóból vissza fordult, csodálkozó arckifejezéssel…
„Öhm.. doki… ha nem vagyok indiszkrét, miért fekszik az a fickó a padlón…?” A
prof szemrebbenés nélkül válaszolt.
„Fizikai kísérlet.” A diák vállat vont és elment.
„Na, mit mondasz? Bízol bennem? Engedd el Sesshoumarut, és nincs félni valód.
Itt nem vagyok több, mint aminek látszom, tehetetlen vagyok ellene.” Kagome
megcsóválta a fejét.
„Önben egyre inkább kezdek bízni. Benne nem bízom. Semmi nem gátolná meg abban,
hogy újra önnek rontson…”Sesshoumaru közbeszólt.
„A szavamat adom.” Kagome leguggolt hozzá.
„Tessék…? Mit mondasz?”
„Nem fogom bántani, az apám csontjaira esküszöm! Csak eressz már el, a padló
csupa por. Mindjárt kidobom a taccsot…” Kagome elgondolkodott… Sesshoumarunak
mindig is fontos volt, hogy ő is tisztavérű, akárcsak az apja… Ez nagyon súlyos
fogadalom… Vett egy mély levegőt és…
„Rendben.” Sesshoumaru lassan föltápászkodott. Leporolta az ingét és gyilkos
pillantást vetett a profra.
„Szerencséd. De egyszer még elkaplak.” Asami vállat vont.
„Tőlem. Úgyis jövök eggyel. Emlékszel. „Ha méltó leszel rá.”” És hangosan
kacagni kezdett. Sesshoumaru elvörösödött fejjel követte őket. Kagome nem értett
semmit, de mivel láthatólag Sessyt zavarta a dolog, ő csak halkan kuncogott.

A prof elvitte őket kocsival. Sokáig utaztak, legalább egy óráig. A város szélén
túl, a dombok között, egy magányos házban lakott Asami. Most oda mentek. Amikor
kiszálltak, az öreg előre sietett. Amikor követték a házba éppen, telefonált.
„… igen, igen, ahogy mondtam. A betegsége miatt sok időt kihagyott, úgyhogy most
nálam van és korrepetálom. Igen, persze, hazaviszem, ha végeztünk, viszlát!”
Letette, elviharzott mellettük, ki az ajtón és elindult a ház mögé.
„Gyertek, erre van. Amúgy a szüleiddel beszéltem. Már sötétedik, gondoltam,
szólok nekik, hogy ne aggódjanak.” Kagome meglepődött. Érdekes ember ez a prof,
néha nagyon képes figyelni mindenre, de gyakran kihagy… talán csak öregszik…
„Erre, erre, itt van benn a fészerben…” Beléptek a fészerbe, ahol az öreg már
nyitotta is a csapóajtót. Lementek egy létrán, majd egy hosszú lejtős folyosó
következett… Lassan szélesedett…Sesshoumaru megszólalt.
„Egy domb alatt vagyunk…” A falak lassan megváltoztak. Mintha valaki a saját
körmével vájta volna ki a járatott, életének utolsó agóniájában… Kagomet kirázta
a hideg… Sess folytatta… „A halál szagát érzem…nem a rothadás és a pusztulás
bűzét… éppen ellenkezőleg…egy nagy, magasztos halál… Végre valami kellemes
szag.” Kagome megborzongott. Ő is ezt érezte, de neki egyáltalán nem tetszett… A
folyosó véget ért. Az öreg megtorpant és a lámpájával a falakra világított.
„El tudjátok olvasni?” A kőbe ábrák voltak kaparva… valószínűleg ugyanaz a
valaki kaparta bele őket, aki a járatot vájta… a kemény, éles vonalak
szenvedésről, fájdalomról árulkodtak…Kagome nemet intett… már nem tudott
beszélni…Sesshoumaru is megcsóválta a fejét.
„Egy szót sem.” Mondta bizonytalanul. Az öreg vállat vont.
„Kár érte. Elég régóta dolgozom rajta, de semmire nem jöttem rá… pedig ha egy
kis útmutatásunk lett volna, próbálkozások helyett, talán ma már… de ezt majd
bent. Gyere, Sesshoumaru, segíts. Lökd arrébb ezt sziklát.” Sess vállat vont és
engedelmeskedett. A szikla könnyedén arrébb gördült és mögötte feltűnt még egy
folyosó… nem, egy terem… egy hatalmas terem. Semmit nem láttak belőle, amíg az
öreg oda nem botorkált egy kapcsolóhoz, amit ők nem láttak. Valószínűleg
hihetetlen költségek és fáradságok árán bevezette ide az áramot, mert amint
megnyomta, sorban felgyulladtak a terem falán a reflektorok és megvilágították
azt, ami miatt ez a hely igazán fontos lehet.
Kagome hangosan felsikoltott és még Sesshoumarunak is leesett az álla.