Harmadik rész: Kötelék (prológus)

Kagome befejezte a készülődést. Minden holmit összepakolt. Most egy hosszabb
időt fog otthon tölteni. Hiszen amíg Inu Yasha nem épül föl, nem tudnak Shikon
szilánkokat keresni. És így semmi értelme nincs, hogy itt maradjon. Eredetileg,
csak két- három napra tervezte, de a tegnapi után a félvér sebei felszakadtak,
úgyhogy elhúzódhat a dolog akár egy hétre is. Mindenkitől szépen sorban
elköszönt, hiszen ez azon ritka alkalmak egyike, amikor úgy megy el, hogy nem
veszett össze Yashaval. Éppen készült beugrani a kútba. Amikor egy erős kéz
durván visszarántotta és elterült a földön. Újdonsült testőre állt közte és a
kút között.
„Nem tudom, miért akarsz beugrani, de megvédelek, ha kell magadtól is.” Sango és
Miroku rögtön megjelentek valahonnan és közibük ugrottak, fegyverrel a kézben.
„El a kezekkel, démon!” kiáltotta Miroku. Sesshoumaru nem mozdult. Kagome
először nem értette a helyzetet, de aztán leesett neki. Elnevette magát és
lassan feltápászkodott. Elment a döbbent Sangoék között és a szellemre
mosolygott.
„Jaj, Sessy, de buta vagy. Nem akartam öngyilkos lenni. Csak haza m..” itt
elharapta a mondatot. De már így is túl sokat mondott. Sesshoumaru megértette a
helyzetet.
„Úgy. Szóval ez az összeköttetés a te világos és e között.” Elmosolyodott.
„Akkor veled megyek.” A társaságnak egy emberként esett le az álla.
„Mi…mi…?” dadogta Kagome. Közben Kaede is megjelent valahonnan.
„Mi a gond, gyermekem? A kutyussal van valami?” Sessnek ökölbe szorult a keze.
„Igen, vénség. Velem. Kagomevel fogok menni. És nem tudtok megakadályozni. Vagy…
tennétek egy próbát?” Kérdezte vicsorogva és megropogtatta a kezeit. Kaede
előszedett egy nyakláncot és odaadta a szellemnek.
„Nem akar megakadályozni senki. Csak vedd ezt föl.” Sess átvette a nyakláncot és
gyanakvóan méregette.
„Ez mi?” Kagome megértette a dolgot.
„Sessy, vedd föl. Különben nem jöhetsz velem. Hidd, el bármilyen jó vagy, egy
idegen világban le tudlak rázni.” Sesshoumaru először ellenkezni akart, de aztán
belátta, hogy van abban valami, amit a lány mond. Vállat vont és fölvette a
láncot. Kaede gonoszul elvigyorodott.
„Lányom, tudod, mi a dolgod.” Kagome elkiáltotta magát.
„Fekszik” mire Sesshoumarut a saját izmai préselték bele három centi mélyen a
laza talajba. Alig bírta felemelni a fejét és földdarabokat köpködve, dühösen
kérdezte.
„Milyen ördögi varázslat ez?! Ezt alkalmaztátok a bolond öcsémen is?!” Kaede
magyarázni kezdte.
„Igen, csak neked önként kellett felvenned, mert erősebb vagy nála. És a tiédet
még kiegészítettem azzal, hogy amíg rajtad van, nem mehetsz el Kagometől száz
méternél távolabbra.” Kagome bólintott.
„Bizony Sessy, ez a feltétele, hogy velem gyere.” Kinyírom! Széttépem!- gondolta
Sesshoumaru.- Ennél még az unalom is jobb volt. Soha nem gyűlöltem még senkit
ennyire, mint azt a Vadászt!- de fennhangon csak ennyit préselt ki az
összeszorított fogai között.
„Vállalom.” A varázslat engedett és fel tudott kelni, majd követte Kagomet a
kútba. Nem is érzett izgalmat egy új világ felé tartva. Minden gondolatát a
Vadász elpusztításának minél fájdalmasabb módozatainak kiötlése kötötte le.
Kint Miroku bizonytalanul nézett Sangora.
„Te is hallottad, hogy Sessynek szólította?” Sango vállat vont.
„Inkább nem.”

A vacsora igen érdekesen telt. Shota mindenáron Sesshoumaru füleit akarta
megfogni, hogy lássa, hogy ugyanolyan puhák-e, mint Inu Yashaé. Aztán persze
elszontyolodott, amikor rájött, hogy nem. A nagyapa pedig folyton az idegen
világról kérdezgette. Még az a szerencse, hogy a szülei nem voltak otthon…
Amikor vége volt az étkezésnek, Kagome vett egy nagy levegőt és felvezette
Sesshoumarut a szobájába. Leterített a földre egy pokrócot.
„Rendben, itt fogsz aludni.” A szellem meglepődött.
„Itt? A szobádban?” A lány bólintott.
„Igen. Nem kockáztathatom meg, hogy ne legyél szem előtt.” Odasétált az ablakhoz
és kinyitotta. Örömmel szívta be a tiszta tavaszi levegőt, de egy halk
krákogásra vissza fordult. „Mi a gond, Sessy?” Hmmm… nincs jó bőrben. Mintha
hányingere lenne…
„Az egész világotok… bűzlik. Mindenhol füst és mocsok szaga… Émelyítő…” Kagome
elbizonytalanodott.
„Inu Yasha jól bírta…”
„De én tisztavérű vagyok. Az én orrom érzékenyebb.” Majd rövid hallgatás után
hozzátette. „De ne aggódj, nem maradok sokáig. Most már biztos, hogy az a
szánalmas Vadász erről a világról való.”
„Kicsoda? Erről a világról…? Még valaki? Miről beszélsz?!” Sesshoumaru
elfordult.
„Felejtsd el. Ez az én ügyem.”
„Ez fontos lehet! Ha még valaki talált egy átjárót…!” A szellem elvigyorodott,
de ezt Kagome nem láthatta. Bár a gyilkos hang jelezte, hogy mi vár arra a
fickóra.
„Ne aggódj. Ha megtalálom, nem lesz vele gondotok.”
Sesshoumaru nem volt hajlandó többet mondani. Kagome viszont nem tudott jól
aludni…

„Viszlát, nagypapa! Megyek suliba!” lépett ki Kagome az ajtón. Alig tett meg pár
lépést az utcán, amikor egy kiáltást hallot.
„Hé, nem feledkeztél meg valamiről?” Amikor visszafordult, Sesshoumarut látta,
aki tőle egy száz méterre törökülésben lebegett a járda fölött. „Tudod, nem
mehetek el egy bizonyos távolságnál messzebbre. De ez azt is jelenti, hogy te
sem rázhatsz le.” Kagome megcsóválta a fejét.
„Rendben. Kihagyom az első órát, amíg keresünk neked valamilyen ruhát. Nagyon
feltűnő vagy így.” Visszamentek a Kagomeek házába. Egy kisgyerek kinézett
valahol az ablakon. Az anyja nem hitte el neki, hogy egy furcsa kék ruhás bácsi
a járda fölött lebeg.
Kagome nagyapja adott ruhákat Sesshoumarunak. Az öreg láthatóan élvezte, hogy
„megtervezheti” valakinek a kinézetét. Egy fél óra után beengedte Kagomet is.
„Késsz van.” Mondta nem kis büszkeséggel. A lánynak leesett az álla. Ott állt…
nem, nem Sesshoumaru. Hanem egy elképesztően jó pasi, gyönyörű, fésült ezüst
hajjal és ragyogó arany szemekkel… a tiszta, fehér ing, kieresztett felső
gombbal csak még inkább feltűnővé tette, de az élre vasalt fekete nadrág végképp
hasonlatossá tette egy egyetemistához. Az összképre pedig az apja fekete kalapja
tette fel a koronát. És amikor elmosolyodott, Kagome teljesen elolvadt. Egy
pillanatra majdnem elfelejtette Inu Yashat. A nagyapja hangja térítette magához.

„És ez még mind semmi. Kérdezd meg tőle mennyi az idő.” Kagome bizonytalanul
engedelmeskedett.
„Mennyi az idő, Sessy?” Akár egy rajzfilmben, Kagome szinte látta a rózsákat és
a csillogást Sesshoumaru körül, amint egy laza mozdulattal hátrébb rázta az
ingujját és megnézte az óráját. A selymes, lágy hang csak hab volt a tortán.
„Izé… a rövidebb pöcök a nyolcason áll, a másik meg a hatoson…”
Hát igen, semmi nem lehet tökéletes.

Az iskola felé az úton mindenki megfordult utánuk. Sajnos, nem sikerült
Sesshoumarut kevésbé feltűnővé tenni, de most már legalább nem volt idegen
szerű. Amikor odaértek, Kagome megállt az ajtó előtt.
„Rendben, ide már nem jöhetsz be velem. Mi legyen?” Sesshoumaru vállat vont.
„A száz méter nyílván egy száz méter sugarú gömböt jelent. Majd a tetőn
megvárlak.” Kagome bólintott. Sesshoumaru bizonytalanul folytatta. Láthatólag
nehezére esett kérdezni valamit, de túltette magát a megaláztatáson. „Izé…mik
azok a gyors fémkoporsók az utakon…?” Kagome értetlenül nézett rá, majd lassan
megértette.
„Ja, az autókra gondolsz. Azokkal közlekedünk.”
„Érzem, hogy belőlük jön a legtöbb bűz. Miért nem pusztítjátok el őket?” Kagome
meglepődött.
„Elpusztítani? Miért? Mi alkottuk őket…” Sesshoumaru elmosolyodott.
„Ti alkottátok? Ti emberek rosszabbak tudtok lenni bármilyen démonnál… és észre
sem veszitek….” És ezzel felugrott a négy emelet magas épület tetejére.

A barátnői azonnal körülállták Kagomet és mesélni kezdték, hogy mi minden
történt, amíg ő éppen tüdőgyulladással feküdt otthon. A legnagyobb hír egy új
fizikatanár érkezése volt, aki állítólag az egyetemen professzor, csak szeret
személyesebben tanítani, de erre ott nincs lehetősége, ezért elvállalt néhány
osztályt. Nagyon kedves embernek tűnt, olyan 40 és 50 között. Már őszült és
kezdett pocakot ereszteni, de jól tartotta magát. Ami nagyon nagy derültséget
keltett, hogy időnként a szék mellé akart leülni és gyakran nem találta a
krétát, amit éppen a kezében fogott. Tehát egy igazi, szórakozott professzor
volt, de nagyon szemléletesen tudott magyarázni. Kagome, ha nem is élvezte az
órát, de legalább nem unta annyira, mit általában és már ez is nagy szó. A nap
végén éppen a barátnőivel beszélgetett, amikor a prof sétált el mellettük.
Furcsa volt, vidáman köszönt mindenkinek, nekik is, majd beszállt a kocsijába és
elhajtott az egyetem felé. Hirtelen Sesshoumaru jelent meg Kagomejek mellett.
„Te lány!”
„Ez ki? Még egy barát?” Kérdezték a barátnői furcsán méregetve őket. Kagome alig
győzött tagadni.
„Nem, dehogy!”
„Aha. Akkor inkább magatokra hagyunk, az „ismerősöddel” Játszatok csak.” És
eltűntek.
„Ne..! Ne menjetek!” Sesshoumaru türelmetlen hangja szakította félbe.
„Ki volt ez az ember?! Aki az előbb elment azzal… az autóval.”
„Ja, az? Csak a fizikatanár. Szerintem az egyetemre mehetett folytatni valami
kutatását. Miért kérded?” Sesshoumaru tágra nyílt szemekkel és ökölbeszorult
kezekkel, a dühtől remegve meredt a tanár után.
„A Vadász… a nyomorult senkiházi szagát érzem rajta!”