Egy-két óra telhetett el az óta, mióta Sesshoumaru és Kagome útnak indultak. Inkább nem beszéltek, és nem is mentek egymáshoz túl közel, félve, hogy nem bírják tovább. A szellem kitartóan és szinte észrevehetetlenül fürkészte Kagome vonásai. Különösen telt cseresznyeszínű ajkain akadt meg tekintete, melyekhez már oly rég nem érhetett hozzá. Valósággal meg őrjítette a gondolat, hogy további tizenhárom napra nem tehet vele semmi olyat, amit a szellem a szerelmével szokott. A lány inkább csak az utat pásztázta, esze ágában sem volt szerelmére nézni. Tudta, ha tekinteteik egymásba botlanának, nem tudnának megállni.
- Mindjárt ott vagyunk… Ne feledd, ne nézz senkinek a szemébe, és ha lehet, ne szólalj meg, csak ha kérdeznek. Hívj nagyuramnak, vagy gazdámnak és maradj mindig a közelemben, mint egy szófogadó alattvaló. –
- Rendben. – hajtotta le fejét még jobban, továbbra se nézett szerelme szemeibe, majd hirtelen erős markolást érzett vállán, egy sötétebb sziklaodúba tolták.
Szájára Sesshoumarué tapadt. Kezeit a szellem a kisebb nyílás nyirkos falának szorította, és még mindig vadul csókolta. Ajkaival megindult lefelé, és végig ment a lány nyakán, mire az erősen felszisszent.
- Fáj? Eikensei, az-az átkozott. –
- Semmi baj, nem történt semmi. –
- Menjünk… még a végén meglátnak. – vette elő hűvös hangját Sesshoumaru, és kilépett a barlangból, vissza az ösvényre.

- Megérkeztünk. – szólt Sesshoumaru és felnézett a hatalmas tornyos kastélyra.
Magas bükk- és fenyőfák ölelték körül az egész építményt. A külső és belső kapuja nyitva állt, utóbbinál egy hosszú asztalsort lehetett látni, mely körül kis gnómok szorgoskodtak serényen.
- Sesshoumaru – sama. – szólat meg az egyik és mélyen meghajolt – Csak egy szolga? –
- Igen. –
- Érezze jól magát. - nyújtott át egy vastagabb fekete selyem sávot, ismét meghajolt és már egy másik vendéggel foglalkozott.
- Ezt kötelező viselned. – adta a lány kezébe - így elméletileg nem eshet semmi bántódásod. Kösd a combodra… Tudnod kell, hogy a rangosabb youkaik nem tartanak halandó szolgákat, úgyhogy nagy valószínűséggel, te leszel itt az egyetlen. Soha ne maradj el tőlem. Ígérd meg… - suttogta – ha eltűnsz, nem tudok majd utánad menni. –
- Nem fogok… –
- Menjünk be. A számomra fenntartott szoba a negyedik emeleten van. Biztos észre vetted, hogy ez nem egy tipikus japán palota, külföldiekkel építették. Még nincsenek itt sokan, úgyhogy szabadabban lehetünk, de estére már nagy tömeg lesz. Ezen a tizenhárom napon csak két éjszakára alszunk, utoljára még apám halála előtt voltam itt. Ez lesz a mi szobánk. Megjegyezted, oda van kiírva: „Sesshoumaru – dono” (dono: rangi jelölés, különállóan mester), apám után örököltem. Ha bármi baj van, és mégsem vagyok a közelben, rohanj egyből ide. Csak én, a szolgám, a ház tulajdonosa, és az, akit behívok, tud belépni ide. Mindent megértettél? –
- Igen. – bólintott Kagome.
- Több beszédet csak akkor engedhetünk meg magunknak, ha itt vagyunk kettesben. –
- Értem. –
- A fürdőszoba ott oldalt, de elméletileg a szolgák, ha egyáltalán fürdenek, azt kint teszik egy közös helyen, ez rád nem vonatkozik. –
- Rendben. –
- Még valami Eikensei a bál szervezőjének fia. Kerüld el, amilyen messzire csak tudod. –
- Oké. –
- Sesshoumaru. – hallatszott az ismerős hang, és kopogás az ajtón.
- Gyere be Mara. –
- Látom, korán jöttetek. – nyitott be az említett nő, szokásos fekete kimonóját viselte, haja szoros fonott kontyban ült feje tetején – Remek… a keresztfiam mindent elmagyarázott? – lépett Kagoméhoz.
- Igen. –
- Te ebben a ruhában akarod hagyni? –
- Miért semmi baj vele. –
- Na jó… Érzed? – kapta fel fejét Mara – Te halandó, azonnal ereszkedj térdre. – ripakodott a lányra, ki maradéktalanul teljesítette is a feladatot – Ne tegyetek semmi gyanúsat. – intette, és távozott is, majd perceken belül egy másik alak rontott be a szobába. –
- Hallottam hírét, hogy megtisztelsz minket Sesshoumaru, és egy halandót hoztál házamba. –
- Riukensei, nem tudtam megkötésről a szolgák faját illetően. –
- Nem, mert nincs is. – mosolyodott el a magas jóképű férfi – Hát ez lenne az… - nézett a még mindig térdre boruló lányra, ki ahogy neki mondták fel sem emelte fejét, inkább a padlóhoz érintette – Mindenki róla beszél… az ember, aki megpuhította a nagyúr szívét… -
- Ez sértő feltételezés, bárki is próbált engem befeketíteni. Nő még nem ért hozzá, és halandó aligha fog. –
- Mindenesetre eléggé rövidke kimonót visel. – lépett az egyik kisebb fiókos szekrényhez – Inkább ezt vegye fel, fél arasszal mindenképpen hosszabb. –
- Amikor utoljára erre voltam, még nem volt kötelező a szolgáknak egyenruhát hordani. –
- Eléggé régen volt az-az utoljára, adjuk meg a módját. Nem de bár? –
- Egyet értek. –
- Ám a szolgák többsége gnóm, vagy egyéb apró teremtmény, nincs rá való méretünk. Emeld fel a fejed te lány. – Kagome néma csöndben felnézett, szemeiben félelem tükröződött – Ez tetszik… olyan érdekes az arckifejezése. A fiam szerint érzékenyen érint, ha bántják… -
- Ki szereti, ha az ő játékával játszanak. – jelent meg Sesshoumaru arcán beképzelt mosoly, melyet már rég nem lehetett rajta látni.
- Igazis, na jó mentem, sok a dolog. Biztosan összefutunk még ez alatt a tizenhárom nap alatt. –
- Biztosan. – bólintott rá lassan a youkai, és megvárta, míg a kastély ura kilép – Ügyes voltál. – mondta az éppen fel álló szerelmének – Úgy néz ki bizony, hogy ezt kell viselned… - húzott ki egy összehajtott fekete kimonó felsőféleséget - Vedd fel. Ha akarod, addig kimegyek. –
- Nem kell, majd inkább én. - ment be a fürdőszobába és az ajtót becsukta maga után.
Elámult a csodálattól. Csak a kád akkora volt, mint az ő otthoni fürdőszobája. A víz folyamatosan folyt két lemúr alakú szobor szájából. Gyorsan észbekapott, végül is nem bámészkodni jött ide, és felvette a felsőt, majd kötényt kötött, lábán megigazította a fekete szalagot, és indult is ki.
- Kész. – állt meg a szellem előtt mosolyogva.
- Gyönyörű vagy. Ha bárki is rád mer nézni nem éli túl. –
- Köszönöm. - pirult el a lány, a bók hallatán, bár az ugyanolyan fagyos hangnemmel hangzott el, mint a youkai bármely másik mondata.
- Olyan aranyosan festesz, hogy alig tudom türtőztetni magam. – suttogta érzékien és mellé megcsókolta a lány nyakát, aki ha lehet még vörösebb lett.
- Kopognak… -
- Nem érdekel… -
- Sesshoumaru… nem úgy néz ki, mint aki el akar menni… -
- Ne haragudj, vissza kéne fognom magam… Ajtót nyitnál? –
- Persze. – rohant oda és épphogy lenyomta kilincset az ajtó pattant is ki.
- Á hát valóban szolgaként hoztad… -
- Mivel az. Mit akarsz Eikensei? –
- Csak beszéltem apámmal, mondta, hogy halandót hoztál a házunkba. –
- Senki nem mondta, hogy nem tehetem. –
- Mond Sesshoumaru, mégis mi késztetett rá, hogy ennyi év után eljöjj a bálra? Eddig mindig nemes egyszerűséggel visszautasítottad. –
- Soha nem volt kedvem. –
- És most van? -
- Mint látod. –
- Alaposan betanítottad ezt a halandót. – tekintett a lányra, aki ahogy mondták neki nem nézett a sárkány szemébe – Minden esetre érezd jól magad. –
- Köszönöm, meglesz. –
- Egy óra és vacsora. Természetesen a szolgáknak is. Remélem, van étvágyad, nem tudom, hogy a gazdád eddig mivel etetett, de ezt most a főszakácsunk készítette, varázsteremtményeknek… - húzta gúnyos mosolyra száját Eikensei, majd távozott.
- Jobban teszed, ha nem eszel semmiből… Menjünk, elintézzük, hogy valami ehető ételt kapj. –
- Rendben. –

Kéthosszú folyosón mentek végig, fel a legfelső emeletre, és megálltak egy nagy, díszes ajtó előtt.
- A sárkányok kényes teremtmények, amint belépünk, hajolj meg, és végig legyen lehajtva a fejed. –
- Oké. – bólintott Kagome, majd szerelme bekopogtatott.
- Sesshoumaru – sama. – nyitott ajtót az a gnóm, aki érkezésükkor bejegyezte őket.
- Máris gond merült fel, mert őszintén szólva nem hinném, hogy csak társalogni jöttél. –
- Megérzéseid jók, mint mindig… Mint tudod az én cselédem egyszerű halandó, az itteni ételtől tán el is pusztulna. Én viszont meg vagyok elégedve a szolgálatával, ha majd nem lelem kedvem benne, saját kezűleg szeretnék vele végezni, nem hiányzik, hogy idő előtt meghaljon. –
- Értem… de természetesen a mi asztalunkhoz nem ülhet le. Gondolom, a saját ételed nem osztanád meg vele… Ez a legnevezetesebb esemény, nem hagyhatom, hogy rossz híre menjen. Dolgozik a konyhánkon egy félszellem, ő biztos ad majd valami maradékot a halandónak. Küld le hozzá. –
- Tudtam, hogy tudunk megoldást találni, köszönöm. – léptek ki, Kagome illedelmesen még egyszer fejet hajtott, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Ahogy mentek lefelé egyre több youkai köszönt rá a nagyúrra, úgy látszott, itt mindenki ismert, mindenkit; mint egy nagycsalád. Sesshoumaru csak intett, hogy tudomásul vette jelenlétüket, a mögötte haladó lányt szinte mindenki megbámulta és megvető sutyorgásba kezdett elhaladásuk után. Kagome egyből kiszúrta az őt figyelő Eikenseit, de inkább csöndben elkapta tekintetét.
- Nekem a nagyterembe kell mennem, az étkezéseken való megjelenés kötelező, te menj le itt oldalt a konyhára, oda én nem tehetem be a lábam, mert az eléggé érdekes lenne. Keresd meg a félvért, és ne beszélj senkivel, akivel nem szükséges. Fent a szobában találkozunk. –
- Rendben. –
- Kagome… ne kerülj bajba. –
- Meglesz. – mosolygott a lány, és elszaladt.
Sesshoumaru felnézve Eikensei kárörvendő pillantásával találta szembe magát, fölráncolta szemöldökét, és inkább ment és helyet foglalt régi székén fejében azzal a gondolattal, hogy még óvatosabbnak kel lennie; nem engedhet meg semmi féle gyengeséget a lánnyal kapcsolatban.

- Elnézést én egy félvért keresek. –
- Te vagy az a halandó. – érintette meg a fekete szalagot egy kis gnóm – Ez a lány Sesshoumaru – donoé! – közölte mindenkivel – Mit mondtál, kit keresel? –
- Egy félvért. –
- Akkor engem. – lépett elő egy Kagome számára igencsak ismerős fiú – A palota ura mondta, hogy valami maradékot kaparjak össze neked, ami ehető. Gyere. – vezette át a lányt, a felszolgálandó ételek gusztusos során, majd egy kisebb pultra mutatott, ahol egy kevésbé ízletesnek tűnő tál állt, teli színes zöldségekkel – Mi lesz, nem eszel? –
- Kamaru, hogy kerülsz te ide? –

- Hol van a lány? – kérdezte Mara, keresztfiához hajolva, ki mellette ült.
- A konyhában kap ehető ételt, aztán visszamegy a szobába. –
- Nem is csodálom, hogy nem ül le a szolgáink közé, bár az enyém úgy látom, felettébb jól érzi magát… Még valami, az öcséd holnap érkezik. –
- Tessék? –
- Beszéltem Riukenseivel és engedélyezte a belépését. –
- Miért hívtad ide Inuyashát? –
- Gondoltam ketten jobban tudtok rá figyelni. Ocsmány kis tervek születtek a vendégek között. Amíg nem bizonyítják be, hogy ti együtt vagytok, megelégszenek azzal, ha megszégyeníthetik, soha egy másodpercre sem szabad egyedül hagyni. –
- Hol fog aludni? –
- A földszinten találtak egy szabad szobát. –
- Mara… Köszönöm… -

- Kamaru, hogy kerülsz te ide? –
- Mara – sama hozott, hogy dolgozzak, és figyeljek rád. –
- De ha Sesshoumaru meglát itt, neked annyi! –
- Nem fog, amúgy meg úgy tudom, hogy Yukamo és Inuyasha is hamarosan megérkezik. –
- Hogy mi?! –
- Halkabban Kagome itt olyan cselszövések folynak, amikről neked fogalmad sem lehet. Mara – sama azt mondta, jobb, ha többen vigyázunk rád. –
- Ha Inuyasha idejön abból csak veszekedés lesz. Fél percet nem bírnak ki egymás mellett… és még Yukamo is… -
- Te ne aggódj… elég, ha mi aggódunk érted. – simította végig hosszú, fehér ujjait a lány karján.
- Kamaru, ne… - ejtette ki kezéből Kagome a porcelán tálat mely azonnal darabokra hullott lenézett a cserepekre, majd gyorsan elrohant, fel oda, ahol egyedül lehet.
Mikor benyitott a magas ajtón kellemetlen meglepetés érte. A teremben már volt valaki. Valaki, akit nem szívesen látott. Gyorsan észbekapott és lehajtotta fejét.
- Hagyjuk a formalitásokat, én vagyok itt a legbiztosabb abban, hogy te soha nem voltál Sesshoumaru szolgája. – vont vállat Eikensei – de hogy őszinte legyek nem is érdekel. Emeld fel a fejed. –
- Hogyan jutottál be ide? – kérdezte Kagome becsukva maga mögött az ajtót, beletörődve abba, hogy a sárkány mindent tud.
- Apám a birtokos. Mint fia, ha bár nem is lakok itt, valamilyen szinten én is tulajdonosa vagyok ennek a palotának. Szabad bejárásom van mindenhova… Legkevésbé sem izgat, hogy Sesshoumaru kivel szűri össze a levet, az apja után ez már engem meg sem lepett. –
- Akkor miért kerestél engem? –
- Az ikertestvérem miatt. –

- Hány fogást tálalnak fel? –
- Látszik, hogy utoljára még Inutaishoval voltál. Négyet. –
- Remek… -
- Aggódsz miatta. –
- Remélem, már fönt van… -

- Az ikertestvérem miatt. –
- Ikertestvér? –
- Egy a huszonegy szellem közül. Ha nem tévedek, találkoztál vele. –
- A férfi a tónál… pont úgy nézett ki, mint te… -
- Igen ő a Levél. Szégyenemre jó szellem lett. A nyakadról eltűnt a vágásom. –
- Mi? Tényleg akkor azért gyógyult be ilyen hamar… -
- Másképp talán egész életedre ottmaradt volna, de a méreg még mindig benned terjeng… –
- Ha a testvéred egy közülük, te biztosan sokat tudsz róla. Kérlek, áruld el, mi köze van hozzájuk Sesshoumarunak. –
- Mi folyik itt? – lépett be szinte hangtalanul az ajtón az említett.
- Sesshoumaru, a szolgád valóban igen jól nevelt, nekem is szükségem lenne egy ilyenre. A vére nagyon ízletes, megengeded, hogy emlékeztessem magam rá. –
- Ha lehet inkább ne. Amilyen erőtlen még a végén összeesne. –
- Hát jó akkor, majd máskor még meglátogatom, jól esne leöblíteni vele az ételt. –
- Igen, majd máskor. – tessékelte ki valósággal a szellem, és miután ez sikerült is neki szerelméhez fordult – Mi volt ez? Mit keresett itt? –
- Semmi nem történt, csak téged akart meglátogatni. –
- Hát persze… Mindegy, ma este nincs már több kötelező program, csak a társalgóban gyűlnek össze beszélgetni, úgyhogy itt maradhatunk. Ha valaki reggel lát, akkor te, lent aludtál a többi kis talpnyalóval érted. –
- Nem lenne jobb, ha tényleg lemennék? –
- Nem. Nem akarom, hogy elkószálj a közelemből… Jót ettél? –
- Igen, finom volt… - hazudta, feje búbját vakargatva – És te? –
- Ehető volt, de a te főztödnél nem jobb. –
- Ezt most bóknak veszem nagyuram. – mosolyodott el, és végül is azt a következtetést szűrte le, hogy ez az egész bál nem is olyan rossz.

Reggel nagy dörömbölésre ébredtek. Kagome magára rántotta a takarót, de a mellette lévő Sesshoumaru inkább felült és úgy szaglászott körbe. Miután megállapította senki olyan, aki fenyegetné őket, kimondta a bebocsátó szót, majd páncélja után nyúlt és elkezdte felvenni.
Mara és Yukamo lépett be a szobába, no meg Inuyasha, de ő inkább rontott. Mikor meglátta a vastag fehér paplan alól kikukucskáló lányt fülig elvörösödött és motyogva elfordult.
- Uram-atyám! – kiáltott fel Yukamo, mint aki meglátott egy meztelen csigát – ez undorító! – ment ki a folyosóra; utána Mara.
- Hát… hát… - dadogott a hanyou.
- Inkább menj ki, míg felöltözik. – bökött fejével az ajtó felé Sesshoumaru, miközben felcsatolta kardjait.
- Persze, persze… - felelt zavartan, majd ő is a folyosóra lépett.
- Mindig nem értem nekem miért kellett jönnöm… - hallotta a másik szellem panaszos hangját, és mellé állt.
- Mert itt van Kamaru is. – közölte nemes egyszerűséggel anyja – Ha Sesshoumaru meglátja, megöli, viszont ha jól tudom, túlságosan is vonzódik a mi kis halandónkhoz. –
- Jól tudod, de honnét? –
- Gyakorlatilag most már a falkánk tagja, mindent tudok róla. –
- Rólam se tudsz mindent. –
- Őt befogadtuk, téged inkább kitagadunk. –
- Hogy mondhatsz ilyen a saját fiadra? –
- Inkább nyughass, és tegyél büszkévé. Ha az egész ügyre fény derül Sesshoumarut kivégzik. –
- Mert ő fontosabb, mint én… -
- Nem fontosabb, és a hírek szerint egy Kagura nevű hölgy is megjelent a bálon, mint vendég sikeresen szerzett meghívást. –
- Kagura? – kérdezte egyszerre a két fiú.
- Második emelet, jobb sarok. –
- Kösz az infót anyuci. – nyomott Mara arcára egy cuppanós puszit, és rohant a lépcsőkhöz.
- Aztán meg ne feledkezz a feladatodról. – kiáltott fia után, és letörölte arcát – Neked csak annyi a dolgod, hogy ne túl feltűnően de ügyelj Kagoméra. – fordult a hanyou felé.
- Rendben.-
- Még valami, mivel egyszerű félszellem vagy, te se nagyon kötözködj. Inutaisho emléke miatt nem hiszem, hogy bárki is rád támadna, de azért ne keresd a verekedést. –
- Nem fogom. Szólna Kagoménak, hogy mindenképpen le kéne jönnie hozzám még reggeli előtt. –
- Átadom. – nyitott be újra keresztfia szobájába, ahol már mindkét fiatal felöltözve állt, és még valamit igazított magán - Szörnyen nagy felelőtlenség volt egy ágyban aludnotok. Nem azért hoztam ide ennyi testőrt, hogy ilyesmi miatt lebukjatok. – vette előszúrós tekintetét, amivel szinte embert lehetett volna ölni – Ez élesbe megy. Mostantól kezdve egy jó szavad nem lehet ehhez a halandóhoz, amíg nem vagyunk a szűk szervezeti körben. Leszel szíves a többi szellemmel is társalogni, és nem aggodalmaskodsz nyilvánosan miatta, mert azzal csak még nagyobb bajba sodrod. –
- Rendben, indulok. – kezdte kissé dacosan, tán csak párszemélytől tűrte volna el a világon ezt a szembeszédet, de keresztanyja pont közéjük tartozott.
- Sesshoumaru, biztonságosabb, ha Inuyasha van a közelében, mintha te. –
- Igen, értem. - távozott, hideg tekintetét magasan felszegte, méltóságteljesen, kihúzva magát sétált le szépen, lassan a társalgóba.
Nem hajolt meg egy fiatal hölgy előtt sem, mint ahogy azt szokás, de tőle senki nem is várta el. Mert ő csak nála idősebb nőket tisztelte fajtája között, már időtlen idők óta. Leült egy kanapéra, és teát vett a kezébe, bár nem különösebben szerette. Nem sokat beszélt, de akkor csak illedelmesen és visszafogottan.
- Te meg. – pillantott hátra a démonasszonyság, Kagoméra – Ha Sesshoumarunak bármi gondja lesz miattad, saját kezűleg távolítalak el mellőle… Megértetted? –
- Meg… - suttogta a lány, nem kis riadalommal hangjában, hiszen tudta a nő egyáltalán nem pártolja keresztfiával kötött kapcsolatát, sőt meg volt róla győződve, hogy ha szerelmének semmi baja nem esne a viszonyuk kitudódásából, akkor ő lenne az első, aki elárulná.
- Legalsó emelet, igyekezz, Inuyasha vár, aztán menj le Kamaruhoz a konyhába. – intett Mara, majd ő is lesétált a társalgóba.

Yukamo kissé izgatottan dörzsölte össze tenyerét egy nagy ezüstkilincses tölgyajtó előtt, mellyen díszes tábla hirdette: „Kagura - sama”. Hiszen milyen régen látta már hőn áhított szerelmét. Hiszen a nagy becsben tartott hölgy rabnak született, és valószínűleg rab is marad még jó ideig. A youkai orrát felfelé hegyezte, mélyen beszippantotta szerelme édes illatát, majd kopogott… Válasz nem érkezett. Újra kopogtatott.
- Ki az? – hallatszott ki az erélyes női hang.
- Szobaszerviz. –
- Yukamo… te vagy az…? –
- Megvitathatjuk ezt odabent is. –
- Igen… -
- Akkor most beengedsz? –
- Persze. – felelete és egyidejűleg nyitotta is az ajtót, mikor meglátta valóban a gondolt személy áll vele szemben, ő is elmosolyogta magát, és beterelve a szellemet azonnal meg is csókolta - Hogyan kerülsz te ide? –
- Te is hiányoztál nekem. – suttogta Yukamo – én rangos családból származom, a szobámat évszázadok óta fenntartják, de az viszont már kérdés, hogy te hogy kerülsz ide? –
- Naraku küldött, ő, mint mesterséges démon nem léphetett be ide, azonban nem akart lemaradni az eseményekről, főleg, hogy ő szervezte őket. –
- Elnézést, de te nem számítasz mesterséges démonnak? –
- Nem én nem, én uralom a szelet. –
- Rendben, de hogy értetted azt, hogy ő szervezte? –
- Ő volt a besúgó miután kirobbantotta a hírt, hogy Sesshoumaru és Kagome túl közel állnak egymáshoz, a démonok egy része megfigyelést küldött rájuk, miután ők elismerték hogy lehet benne valami, már szinte mindenkit foglalkoztatott a dolog, és most itt tartunk, hogy már csak egy bizonyíték kell… egyetlen egy… -
- Én eddig úgy tudtam Narakunak szüksége van a hiszti-gépre. Miért akarja most megöletni? –
- Nekem nem árul el semmi igazán fontosat, de egy biztos, a dolgok eddig úgy alakultak, ahogy ő kívánta. –
- Hát ez nagyon nem jó… -
- De én nem hiszem, hogy meg akarná ölni. Az hogy annak a senki kis volt inkarnációnak az ereje feloldódott Kagoméban, így volt eltervezve. –

- Inuyasha – sama. – használta Kagome a vaskos, bronzoroszlán szájában tartott kopogtatót.
- Gyere be. – kiáltott ki a szoba tulajdonosa; tudta ki jött, felismerte a lány hangját.
Kagome amint nyitotta az ajtót, erőszakos zörrenéseket, majd egy ismerős, ám eléggé vad fújást hallott. Szeme előtt hamarosan megjelent Choro és a vele küzdő hanyou alakja. Kellőképpen meglepődött, de kis kedvence azonnal felöltötte miniatürizálódott formáját és odarohant hozzá.
- Choro. - kapta fel a lány, és azonnal cirógatni kezdte az állatkát.
- Alig bírtam visszafogni, megérezhette a közelségedet és menni akart mindenáron. Yukamo az-az átkozott meg rám hagyta. –
- Hát hiányoztam? – ölelte magához Chorot, aki dorombolással jelezte, a megállapítás helyességét – Köszönöm, hogy elhoztátok. Rinék akkor most gondolom Kaeldénél vannak. –
- Igen, Kikiyou és Sango is vigyáz rá, bár az alatt a pár óra alatt, amíg még én is ott voltam végig utánad sírt. –
- Nem szokott ilyet csinálni… mármint mindig rendesen viselkedik, és segít, amiben lehet… -
- Én nem tudom. – huppant le a fiú az ágyra kezeit karba téve – És… - folytatta kissé elvörösödve – te meg Sesshoumaru már… -
- Öhm… - fogta el fulladásos köhögés, és Inuyasha arcszínénél jóval erősebb pirosat produkált – Nem kéne menned hamarosan reggeli. –
- De. – indultak mindketten az ajtó felé, majd egy szót se szólva az ebédlőhöz mentek; Inuyasha és a lány is eléggé kellemetlenül érezte magát.
- Én nekem itt le kell… - mutatatott Kagome egy hosszú lépcsőre, amint az étkező nagy ajtajához értek.
- Persze-persze. – intett zavartan Inuyasha, és bement a terített terembe, ahol már szinte mindenki megjelent, és éppen az ételek kihordása folyt lázasan, a felszolgálók nagy része szinte rettegetett, hogy elvét valamit, így lassan és óvatosan próbálták letenni a megfelelő helyre a megfelelő illatos tálcát.
- Te is megérkeztél öcsém. –
- Meg. – foglalt helyet Sesshoumaru mellett; alapbeosztásban neki nem lehetett volna ennél az asztalnál ülnie, mert még itt is rangsorolva voltak, de Marának, mint minden mást, ezt is sikerült elérnie, hiszen családjuk nagy tiszteletnek örvendett a dayoukai körökben – Ez meg mit művel? – nézett most a testvére mellett ülő Yukamóra, ki poharát emelgette, mintha koccintana valakivel, de előtte csak egy korosabb emberformát öltött démon ült.
- Használd a szemed, drága öcsém, két sorral arrébb. – tudatta a számára egyszerű választ lekezelően, és többet nem is figyelt testvérkéjére.
- Kagura… - lepődött meg a hanyou – „Igaz is… hiszen ők együtt vannak, de akkor Kagurát Naraku küldte. Kíváncsi vagyok, hogy ő is megjelenik-e, mert ha igen…” - tette Tetsusaigájára kezét, és elméjén átvillant a gyűlölet, melyet már régen táplált a gonosz korcs iránt.

- Megjöttél Kagome… - intett a fiú, mikor megpillantotta a konyhába lépő lányt – Ma még jobban igyekeztem. Szerintem nagyon finom lett. Tessék. – nyújtotta oda, a külön gonddal készítetett reggelit, mely valóban ínycsiklandozónak nézett ki.
- Köszön, igazán nem kellett volna ennyit szenvedned vele. –
- Ide ülj le. – mutatott egy öreg cseresznyebarna székre, majd ő is helyet foglalt mellette – Semmi, én úgyse nagyon nyúlhatok bele a felszolgálandó ételbe, csak kisebb apróságokat végzek el, úgyhogy volt időm. –
- Tényleg finom. – mosolyogta el magát, megkínálta Chorot és tovább evett, bár eléggé zavarta, hogy a fiú nézi őt közben, de éhes volt, úgyhogy próbált megfeledkezni róla.
- Siess vissza, most végeznek a föntiek, és szerencsejáték lesz. –
- Rendben, még egyszer köszönöm, nagyon finom volt. – viharzott el, jóllakottan.
A lépcsőn felérve látta, hogy rengeteg kis apró szolga ott áll sorba lehajtott fejjel kisebb-nagyobb erszényeket szorítva. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy neki nincs, és ez nagy baj lehet, de mikor nyílt az ajtó, gyorsan beállt a sorba, és ő is lehajtotta fejét. Choro mellé ült, és fültövét kezdte vakargatni. Mikor árnyék vetődött elé, lassan felemelte tekintetét. Sesshoumaru állt előtte, arckifejezése dühösnek mutatkozott. Bíborbársony zsákocskát nyomott a kezébe.