Első rész: A Vadász

„Yaken!” -zengett a parancsoló hang a kristálytiszta hegyi tó mellett. Gyönyörű
kis tó volt. A vize kék, hiszen tisztán tükrözte az éjszakai eget. A telihold
csillogása csak gazdagabbá vált a rezzenéstelen felszín mélységében… Az egyik
végén egy hegyoromról egy kis hegyi patak vájt utat magának lassan az évszázadok
alatt, hogy feltöltse a mélyedést, ami a tó otthonává vált. A vízesés árnyékában
egy kis alak mozgott a felszín alatt, majd a hangot meghallva lélekszakadva
ugrott ki a vízből és szalad az ura felé, de túl lassú volt, ezúttal
türelmetlenség is vegyült a hangba...
„Yaken!!” - A kis alak lihegve borult térdre a démon előtt. Nem, nem démon
volt... A démonok torzsága és embertelen őrülete eltörpült az alak könnyed,
természetes fenségével szemben... ezeket a tiszta arany szemeket egyetlen
halandó sem nevezte volna démoninak... de ember sem volt… a fiatal arcához
társult ezüst haj jelezte, hogy normái messze túlszárnyalják az „emberi”
mértékeket… Ám volt valami a hatalmas szellem arcán, ami nem illet oda, és
megbontotta az összkép fenségét… Egy furcsa kifejezés… Yaken levegő után
kapkodott, de az ura fel nem tett kérdésére válaszolni kellett.
„S…semmi… Sesshoumaru nagyúr… semmit nem találtam…”-nyögte fáradtan. Az arcot
tovább torzította az érzés majd hirtelen dühödten megragadta a szánalmas kis
alakot és felemelte maga elé.
„Egész biztos?”- kérdezte nyugodt hangon. Yakennek elakadt a lélegzete. Lassan
kibökte.
„B…biztos…” majd rövid gondolkodás után hozzá merte tenni a kérdést: „Nagyuram…
miért keressük a tó szellemét….? Őriz valamit…? Esetleg egy fegyvert…?” A
szellem nemet intett. „Akkor talán… képes tenni valami…?” Újabb intés a válasz.
Yakennek felcsillant a szeme. „Akkor talán, egy erős szövetséges lehetne?”
Sesshoumaru egy pillanatig mérlegelte a lehetséges variációkat, de végül csak
dühösen bevágta Yakent a bokrok közé. Majd válaszolt a szolga kérésére.
„Meg akarom ölni.” Mondta egyszerűen. Majd elmosolyodott. „Nézd Yaken… hát nem
gyönyörű? A háborítatlan természet… a maga szépségében…a fák suhogása… a tó
tükrének csillogása…” Selymes, már-már szeretet teli hangja meglepte Yakent.
Ehhez nem volt szokva. De az évek során megszerzett rutinja helyeslően bólintott
helyette is…
„Igen, nagyuram gyönyörű.” Sesshoumaru dühösen megpördült és magából kikelve
ordított.
„Egy fenét! Unatkozom, te barom! Unatkozom! És a tó szelleme a legendák szerint
jó kihívás lett volna, hogy elűzze az unalmamat! De nem, valójában nem is
létezik. És most tovább unhatom magam.” Igen, ez mindent megmagyarázott. Ez volt
az a furcsa kifejezés a szellem arcán. A mélységes, fásult unalom. Yaken
bátortalan hangon jegyezte meg a bokorból…
„Akkor miért nem égetjük föl a falut…? Hiszen hazudtak nekünk…” Sesshoumaru arca
egy pillanatra vérszomjas vicsorba torzult és követhetetlen sebességgel csapott
Yaken felé, aki a szemét behunyva rettegett… te a csapás nem érkezett meg. Yaken
lassan kinyította összeszorított szemhéját… majd meglepetésében a másikat is.
Sesshoumaru a tóparton állt, csukott szemmel… a szél belekapott a köpenyébe és
lassan megcibálta… Olyan békésnek tűnt. Túl békésnek. –Mi értelme?- gondolta.-
Ennek így semmi értelme. Miért foglalkozzam ezzel a féreggel…Miért égessem föl a
falut… semmi értelme… már nem is szórakoztat…unatkozom.- Hangosan is föltette a
kérdést…
„Miért?” suttogta. Yaken komolyan megrémült. Mi történt a nagyúrral?! A szél a
túlparton letépett egy virágot egy fáról… lassan táncolt a fuvallatokon…
Hirtelen egy ködarab vágódott bele és zúzta szét az amúgy is mulandó szépség eme
elégiáját. A kődarab tovább haladt és bevágódott a fák közé, ahol meteorhoz
hasonló pusztítást végzett. Izzásig hevült a levegőben, és több nehéz fa törzsét
is szétrobbantotta, mire mélyen a földbe fúródott és lehűlt… Sesshomaru unott
arccal nyúlt a következő kavics után… amikor egy gúnyos, tenyér bemászó hang
félbeszakította.
„Szép lövés volt, Nagyuram” Sesshoumaru lassan megfordult. Az arca nem tükrözött
érzelmeket, viszont belül majd szétfeszítette a tetterő… végre valami… Yaken
mögött a fák fölött egy csuklyás alak lebegett… Fekete csuklyája úgy lobogott,
mintha nem a szél rázná azt, hanem ő rázná a szelet… És valahol igaz is
lehetett… Sesshoumaru kifinomult orra nem érzett mást, csak a csuklyásból áradó
szagot… nehéz, füstös, de valahonnan ismerős… az a halandó lány, aki Inu
Yasha-val mászkál… annak a ruhái árasztották mindig ezt a szagot… Hasonló
gúnnyal tette föl a kérdést.
„Ki vagy te? És hogy mersz sértegetni?” A csuklyás egy pillanatra
elgondolkodott. Csak a szája látszott a csuklya alatt, de az mosolygott. Ezt a
kérdést még senki nem tette föl neki ezen a világon. Lassan, kimérten válaszolt.

„A Vadász” Sesshoumaru elmosolyodott.
„Ennyi? Jobbat nem tudtál kitalálni? Halandó vagy… Érzem a szagodon. A szüleid
milyen nevet adtak neked?” Majd unott arccal intett. „Felejtsd el. Nem érdekel.
Halandó még nem győzött le. Most meg fogsz halni.” A csuklyás mosolya nem
lanyhult. Megrázta a fejét.
„Nem, most nem harcolok veled. Előbb be kell bizonyítanod, hogy méltó vagy rá.”
A hang egy pillanatig sem remegett. Ez felkeltette Sesshoumaru érdeklődését. Nem
érezte a félelem szagát. Az idegen nyilvánvalóan tudta, hogy ő kicsoda, még sem
félt. Ez érdekesnek ígérkezik. És ha mégis csak fecsegett, még akkor is ráér
lassan kitépni a szívét… Végül is, rövid távon talán az is szórakoztató lesz.
„Szóval tesztelni akarsz…? Ma szerencséd van… Bele megyek a kisded játékodba… de
figyelmeztetlek… ne vesztegesd az időmet, halandó…” Az alak bólintott.
„Egyetértek. Én sem érek rá szórakozni.” És hirtelen, minden figyelmeztetés
nélkül egy hordányi démon jelent meg mögötte a levegőben és rávetették magukat…
Sesshoumaru egy laza bokamozdulattal ellökte magát a földről, pár fejetlenül
támadó rém feltépte a földet, ahol egy pillanattal azelőtt még ő állt. Miután
kiköpködték a fűcsomókat, társaikkal együtt acsarkodva követték. Nem voltak
szervezettek, egy mindenféle, alaktalan, torz, besorolhatatlan lényekből álló
horda állt vele szemben… nem is az erejük miatt nem támadott eddig, hanem a
meglepetés miatt… semmit nem érzet… a fura figura egyszerűen megteremtette
ezeket a démonokat, puszta akaratával… erre kevesen voltak képesek… kicsit
megdőlve lebegett a tó fölött pár méterrel, és a csuklyást mozdulatait figyelte.
Aki nem tett semmit. Csak őt nézte. Az első hullám elérte. Aztán a második is…
majd a harmadik… nem harc volt ez, hanem aratás… az utolsó hullám is elhalt… a
tó tiszta vize felkavarodott és vörössé festette a vér… a parton pedig
megjelentek az első habfoltok… A lehulló végtagok, belsőségek között Sesshoumaru
lebegett, még mindig unott arccal. Gyakorlatilag meg sem moccant. A csuklyás
bólintott… az egyik keze kivillant a csuklya alól… furcsa, idegen kezek… valami
fém lehetett… valami szerkezet… egy pillanatra fel fénylett néhány vonal… talán
egy karkötő… A csuklyás halkan kuncogott…
„hehe…Kerested a tó démonát… teremtek neked egyet…” A tó forrni kezdett. Az
véres húsmasszák egyszerűen eltűntek, mintha sav marta volna el őket… majd egy
hatalmas vízkígyó ugrott Sesshoumaru felé. A szellem unottan magasabbra
emelkedett, de a kígyó követte… a tó teljes víztömege átalakult és Sesshoumarut
üldözte a levegőben. Aki néha odacsapott, de a víztömeg mindig újra összezárult,
akárhol is vágta el… Végül taktikát változtatott és hagyta magát elkapni. A
kígyó ráharapott, majd tekeregni kezdett és, próbálta megfojtani Sesshoumarut,
aki elkezdett haladni a föld felé, magával rántva az egész forrongó, tomboló
vízgömböt… majd pár másodperc zuhanás után elérték a tó kiszáradt medrét… a
becsapódás iszonyú ereje újraformálta a tájat és ledöntötte a hegyormot,
elrekesztve ezzel a csermely útját… A szertefröcskölő törmelék, a hatalmas
ködarabok és sziklák lekaszálták a közeli fákat, amik túlélték a lökéshullámot…
A felszálló por és vízpára eltakarta a csuklyás elől az eseményeket, majd a lágy
nyári szellő lassan elsodorta az akadályt és Sesshoumaru alakja bontakozott ki…
Pár méterrel az idegen előtt lebegett… A szeme dühösen villogott, a hangja
viszont hideg volt…
„Ember…” Lassan felnyúlt bal kezével a jobb vállához és lepöckölt egy porszemet…
„Összekoszoltad a ruhámat, te halandó…” A csuklyás csak mosolygott.
„Még nincs vége a tesztnek.” Sesshoumaru megropogtatta a kezét. Jobb karján
megjelentek a méreg csíkjai, amint megfeszítette az izmait.
„De. Vége.” Mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A karmai átszelték a teret,
egyenesen a csuklyás szíve felé… de ott már csak a levegőt markolta… Egy hangot
hallott a fejében. „Menj egyenesen nyugatnak és segíts az első bajbajutott
emberi lénynek. Aztán őrizd őt, amíg érdemesnek nem talállak arra, hogy megküzdj
velem.”
Sesshoumaru először csak némán meredt maga elé… majd hirtelen elkezdett kacagni…
közben leszállt a földre… Nyugatnak fordult. Yaken bizonytalanul bújt elő egy
szikla mögül.
„Nagyuram. Most mit fogunk tenni? Ugye nem…?” Sesshoumaru még mindig kacagott.
„De, Yaken. Megtesszük, amit ez a senki mondott.”
„de…”
„Semmi de. Unatkozom.”
És még mindig kacagva elindult egyenesen a felkelő nappal ellenkező irányba…
Vissza sem nézett a pusztaságra, ami nem is oly rég egy virágzó kis liget volt a
hegyek között… A felkelő nap sugarai melegítették a kihalt fák omladozó kérgét…
a romok közül lassan előbukkant a kis hegyi csermely és elkezdte feltölteni a
friss mélyedést… a tó démona táncolt a csillogó hullámokon… és a tündér dalolt.

Kagome sietve lépkedett az erdei ösvényen. Gyógynövényt keresett Inu Yashanak… a
többiek ellenezték hogy egyedül menjen, de elszökött előlük… nem merte
bevallani, de kicsit egyedül akart maradni. A gondolataiba merülve sétált,
amikor hirtelen reccsenést hallott és már zuhant is a csapdába. Átkozta a
figyelmetlenségét, de már hiába. A szárny verdesése elárulta, hogy semmi jóra
nem számíthat…Látta a hatalmas karmokat, amik megpróbálták kihúzni a csapdából,
de szerencsére még nem érték el.
„Segítség!” sikította. De senki nem hallotta a hangját. Aztán egy tompa puffanás
és újra meglátta a nap fényét, majd egy fadarabot, amit neki dugott le az
ismeretlen megmentő. Belekapaszkodott és könnyedén kihúzták. Amikor kiért a
csapdából, elállt a lélegzete. Nem, nem a sáskadémon teteme volt rá ilyen
hatással… hanem a megmentő, aki a bot végét fogta…
Sesshoumaru!!!
Azonnal felugrott és botladozva egy fához hátrált.
„Mi…mi… mit keresel te itt? Ne, ne gyere közelebb…!” dadogta remegő hangon.
„Persze. Ki más is lenne az első bajba jutott emberi lény, mint te. Az a
csuklyás tényleg tudhat valamit.”
„Miről beszélsz?”
„Mostantól megvédelek.” Kagomenek leesett az álla. Ez nem kérdés volt, nem is
javaslat, vagy ajánlat. Egy sziklaszilárd, megfellebbezhetetlen kijelentés volt.
Percekig meg sem tudott szólalni. Igen, ott állt. Egyértelműen Sesshoumaruról
volt szó. Arany szemek, ezüst haj, finom ruhák, igen, még mindig egész jóképű,
és persze ott a Tenseiga az oldalán… Semmi tévedés. De.. akkor miért beszél
marhaságokat?
„Mi… miért?” Sesshoumaru vállat vont.
„Mert unatkozom.” Kagome leült egy kiálló gyökérre, mert ezt másképp nem
lehetett elviselni.