Ötödik rész: A Múlt tánca

Sesshoumaru gyorsan napirendre tért a látottak fölött és követte a profot, hogy
közelebbről is szemügyre vegye a látványosságot. Kelletlenül, de beismerte
magában, hogy ezért érdemes volt idáig eljönni… talán még Asamit életben hagyni
is… Kagome viszont nekitámaszkodott a falnak és csak bámulni tudta a valaha volt
hatalmas lény maradványait… egy átváltozott kutya-démon hatalmas óriási
csontváza töltötte a barlangot. Nem az újdonság ereje taglózta le, látott már
ilyet, sőt, szörnyűbb dolgokat is… hiszen Inu Yasha apjának is látta a
koponyáját, járt is benne. De ez egész más volt. Az tiszta, magasztos… ez meg… a
démon tagjai teljesen ki voltak facsarodva, megörökítve szörnyű halálának utolsó
pillanatait… és… és… a koponyája teljesen szét volt zúzva. Az álkapcsa
megmaradt, de a homlokát ért iszonyatos csapás betörte a kemény csontot. A
teremben a kövek között itt-ott csontdarabok csillogtak a fényben, valószínűleg
a lény szétszóródott darabjai… A test többi része sem volt egész. Elszórtan
törések, zúzódások borították… két-három borda, csípő, mancsok… semmi sem maradt
épp, az egyik hátsó lába térdből hiányzott, igaz, valamivel arrébb az is meg
volt…a csonkot pedig fogak nyomai borították…vajon kié… a gyilkosáé… vagy a
sajátjáé…? Kagome elszörnyülködve hallotta, amint Sesshoumaru nevető hangja az ő
gondolatait visszhangozza…
„Hahaha… szerencsétlen flótás! Valószínűleg megásatták vele a saját sírját,
aztán megadták neki a kegyelemdöfést. Hé, te!” Kiáltotta. „Legalább tiszta
vérűhöz méltó módon hacoltál, he? Hehehe…”Kagome rákiáltott.
„Hagyd abba!!! Hogy lehetsz ilyen… egy fajtársadról van szó!” Sesshoumaru vállat
vont.
„Igen. És?” Kagomenek elakadt a szava…erre az érzéketlenségre már nem tudott
mivel felelni. Inkább a prof után sietett. A terem egyik sarkában egy műhely
volt berendezve, tele csontdarabokkal, maradványokkal, és furcsa szerszámokkal,
amiknek sem Kagome, sem Sesshoumaru nem tudta megállapítani a rendeltetését. Az
öreg szélesen körbemutatott.
„Hát, ezt találtuk. Nem rossz, mi?” Sesshoumaru mosolyogva bólintott. Ő is
kezdte megkedvelni az öreget, bár egész más okokból, mint Kagome.
„Tényleg nem rossz, halandó. De mihez kezdtetek ezzel?”
„Egy pillanat.” Mondta és elkezdett keresgélni egy kupac tárgy között. Majd
előszedett egy kis tőrt. Valószínűleg a lény csontjaiból faragták. „Ezt.
Felhasználtuk és mindenfélét csináltunk belőle. Bár már jó ideje halott,
hihetetlen spirituális ereje van.” Akárcsak a Tetsusaiga és a Tenseiga, gondolta
Kagome. „De érdekes módon a tárgyak nagy része itt nem működik… mintha ebből a
világból kihalt volna a mágia. De esetleg folytatnám. Szóval megtaláltuk.
Kutatni kezdtünk, rendszerezni a csontjait. Először azt hittük, hogy egy
hatalmas, dinoszaurusz méretű emlős maradványaira bukkantunk, de egy két apróság
megdöntötte ezt az elméletet. Először is, nem tudtuk megállapítani a korát.
Például radikarbonos kormeghatározással mindig az jött ki, hogy teljesen friss.
Mintha tegnap pusztult volna el. De ami még furcsább volt, hogy mindenféle
műszer teljesen megbolondult a közelében. A Geiger-Müller számláló ide oda
ugrált, rádiók sem működtek rendesen, még az egyszerű elektromos kábelek
ellenállása sem volt állandó… Igaz, a klasszikus megoldás, a vastag ólomborítás
most is segített, de minden jel arra mutatott, hogy nem egyszerű maradvánnyal
van dolgunk, ezért nem is hoztuk nyilvánosságra, hanem összekapartunk egy kis
pénzt, megvettük a telket és ide költöztünk… És elkezdtünk barkácsolgatni.
Végül, a lény szétszórt koponyájából összeraktunk egy páncélt…” Megmutatta a
nyakában lógó nyakláncot. „Ez lenne az…” Sesshoumaru elnevette magát.
„Ugye csak viccelsz? Ez nem egy páncél.” Az öreg válasz helyett egy mintát
rajzolt a nyaklánc kristályába… talán egy kód… majd a medál elkezdte
kihajtogatni magát. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a kis kristályból egyre újabb
és újabb csontrétegek bukkantak elő és építették föl a páncélt… ami végül az
egész testét befedte. Az ujjai végén karmok hajtották ki magukat, aminek
köszönhetően ő is hasonlatossá vált egy szellemhez… De nem csak csontokból állt…
mivel csak törmelékből épült föl, helyenként ki kellett pótolni, ezeket a
részeket furcsa, idegen szerű csillogás jellemezte, valami fém lehet. Majd
utolsó lépésként a terem sarkaiból az árnyékok megelevenedtek és egy csuklyát
alkotva körülfonták, és végül ott állt Sesshoumaru előtt a gyűlölt Vadász… alig
bírta visszafogni magát, de megígérte, nem bánthatja… most nem… De… valami nem
stimmelt. Alacsonyabb volt, mint akkor és a hangja is teljesen más… Öregebb…
„Itt, ezen a világon ez minden amit tud. Mert el kellett nyomnunk benne a
szellemet. A koponyából készült és a koponya az elme háza… ott volt a legerősebb
a néhai szellem ereje, és még mindig bosszúért kiáltott. Először, amikor
kipróbáltam a páncélt, teljesen átvette fölöttem a hatalmat… szerencsére, akkor
még nem volt teljesen készen, ezért a barátom csodával határos módon megtudott
állítani… de másnap reggel holtan találtam őt… botor módon nem tudott várni, és
a páncél megölte őt…” Itt egy pillanatra abbahagyta a mesélést. Behunyta a
szemét, koncentrált egy kicsit és a páncél összehajtogatta magát… majd újra
elrejtette a medált az inge alá aztán folytatta. „Ekkor döntöttem úgy, hogy el
kell nyomni a szellem tudatát. Ám ezzel a páncél ezen a világon elvesztette a
hatalmát. Ezért van szükségem a Shikon gyöngyre… Hogy itt is kitudjam használni
a páncél erejét… Gondolj csak bele, Kagome!” mondta hirtelen fellelkesülten.
„Ezzel az erővel milyen dolgokat tehetnék…tehetnénk! Ha rájönnék, hogyan lehet
még ilyen páncélokat csinálni, az emberiség minden gondja megoldódna!” Egészen
megváltozott. Kihúzta magát és csillogó szemmel, lelkesülten beszélt.
Sesshoumaru flegmán közbe vágott.
„Ez mind szép, halandó, de hogy kerültél a mi világunkba?” Asami vállat vont.
„Nem tudom. A páncél valahogy képes váltani a két világ között.” Majd újra
Kagomehez fordult. „Na, mit szólsz? Nekem adod a gyöngyöt?”
„N…nem tudom.. még gondolkodnom kell… kicsit sok ez nekem egy napra…”mondta a
lány bágyadtan. Az öreg bólintott.
„Persze, gondolkodj csak nyugodtan. Aztán, ha döntöttél, segíthetek is
összegyűjteni a szilánkokat. Mert, ha jól tudom, még nincs meg az egész gyöngy…”
Kagome bólintott.
„Talán… de most hazamennék… pihennem kell…” Az öreg elindult kifelé, de még
visszanézett Sesshoumarura.
„Tényleg… mindig is érdekelt, hogy hogyan néz ki egy ilyen lény valójában… nem
változnál át? Itt van elég hely…” Sesshoumaru megcsóválta a fejét.
„Kétlem, hogy a lány levenné a láncot csak ezért. És amíg rajtam van, nem tudok
átváltozni.” Kagome megtorpant. Teljesen meg volt döbbenve.
„Nem…? de… az iskola előtt azt mondtad…” A választ a gúnyos hangnem csak még
egyértelműbbé tette.
„Blöfföltem.” Vetette oda Sesshoumaru.
Az öreg hazavitte őket. Kagome szülei pedig megismerkedtek Sesshoumaruval, mint
a család távoli rokonával, akit a nagyapa nem mutatott eddig be. Ügyvéd,
Okinawában dolgozik, és most egy fontos per miatt van itt, és nem tudott
szállást találni… Viszont kapott saját szobát. Ennek Kagome nem örült annyira,
de bízott abban, hogy a lánc rendesen működik.

A lánc rendesen működött, de ez nem szegte Sesshoumaru kedvét. Nagyon vidám
volt. Ez egy érdekes kirándulás volt, sokkal érdekesebb, mint ahogy azt Kagome
gondolná… Mert a kis szerencsétlen halandókkal ellenben ő már tudta, hogy kihez
tartozik az a csontváz…És hogy miért? Mert értette a jeleket, amik a falba
voltak kaparva… de ezt nem fogja az orrukra kötni. A jelek egy mágikus
szertartást írtak le. Egy olyan szertartást, amit ő már régóta keresett. Azt már
eddig is tudta, hogy a Shikon gyöngy felhasználásával Inu Yashát teljes démonná
tudná tenni, de ez a módszer, mivel a gyöngy szét volt szórva, most nem
működött. De biztos volt benne, hogy más módok is léteznek, amikkel elérheti… és
most, megtalálta! Igaz, az utolsó mondat elmosódott, de az valószínűleg már nem
volt fontos, mert a szertartás teljesnek tűnt. És hogy kié a váz? Tökéletesen
egyértelmű. Már eddig is gyakran hallott úgynevezett időhurkokról… Azt nevezik
így, amikor egy paradoxont előidéző eseménysor következtében megbomlik a téridő
szövedéke, és a világegyetem ezt úgy kompenzálja, hogy egy olyan láncot alakít
ki, ami önmagába visszatér, és így elsimítja a paradoxont. Arra még nem jött rá,
hogy most mit kell elsimítania, de az biztos, hogy a váz a teljes, tisztavérű
Inu Yashaé… bizonyíték erre falba kapart szertartás… de nem is fontos, hogy mit
kell elsimítani… ő, Sesshoumaru most teljessé teszi a hurkot. Elővett egy darab
papírt, és felvázolta a szertartást. Igaz, egy darabig eltartott, mire rájött,
hogy hogyan működik a golyóstoll. De most még ez is felvidította. Aztán egy kis
sebet ejtett magán és pár cseppet a lapra folyatott véréből… erre a
szertartáshoz lesz majd szükség. Szükség van pár csepp tiszta vérre. Kinyitotta
az ablakot és belekiáltott az éjszakába.
„Yaken! Yaken!!” A kis lény hamar megjelent. Sesshoumaru elmosolyodott.
„Követtél, mi?”
„Igen, nagyuram.” Bólintott Yaken. „és ezek szerint jól tettem…”
„Tudod mit, most jó kedvű vagyok és még neked is örülök.” Odaadta neki a lapot.
„Menj vissza, és ezt csináld meg. Nagyon fontos, hogy mindent lépésről lépésre
betarts.” Yaken egy darabig értetlenül bámulta a lapot, majd lassan megértette…
„És… ez biztos működni fog…?” Sesshoumaru elvigyorodott.
„Halálbiztos.” Yaken sietve távozott. Még sok teendője volt. Sesshoumaru pedig
egyedül maradt és örömmel gondolta végig újra és újra, hogy mi fog történni. Inu
Yasha sebesült, a kis barátai pedig nem fogják tudni egyedül megakadályozni a
szertartást. Kagome pedig elfogja fogadni a prof ajánlatát… Túlságosan
idealista, túl ártatlan… Nem fogja a saját céljaira használni a gyöngyöt, amikor
az „emberiség hasznára is válhat”. Hah, szánalmas! Elhanyagolni önön vágyait,
egy puszta szó kedvéért. Erre is csak az ilyen kis halandók képesek. Aztán,
amikor ők hárman visszamennek, már csak a tomboló démon-Inu Yashat fogják
találni, aki majd megpróbálja majd megölni Kagome-t, hogy elszakítsa az utolsó
kötelékét, ami az emberekhez láncolja. Ezt persze a Vadász nem fogja hagyni.
Amíg ők harcolnak, Sesshoumaru könnyedén megszerezheti a Tetsusaigát. És annak
segítségével már könnyedén lerázhatja magáról a láncot és legyőzheti mind a
Vadászt, mind Inu Yashát. Persze, a sorrend fontos, először a nyamvadt halandó,
aztán a kis öcsikéje. Megásatni vele a saját sírját, aztán összezúzni a
koponyáját… egész kellemes gondolat. És végül nem marad más, mint belevésni a
szertartást a sziklába. Mert azok a betűk, amikben más a szenvedést látják, azok
valójában az ő lendületes, kemény betűi. A saját írása hagyott neki üzenetet,
évszázadok távlatából… milyen ironikus… már sejtette hogy mi lehetett az
elmosódott utolsó mondat. „Sok sikert!” vagy valami hasonló. És amikor
megtalálja újra…mármint megtalálta ma újra… akkor a kör majd bezárul, illetve
már be is zárult. Kacagni kezdett. Nem veszíthet. Ez fog történni, semmi kétség!
Vagyis dehogy! Hiszen már megtörtént! Pokolian nyilvánvaló.