Tapintás alapján pénzérmék lehettek benne. Nem szóltak egymáshoz. A szellem vonásai hasonlítottak régi önmagához, néma ajkak, megvető, hideg szemek, a felsőbbrendűség teljes érzékeltetése.
A sor megindult. Nagy tömeg átvonult egy másik terembe, a hatalmas ablakokat vastag, földig érő smaragdzöld függönyök fedték, melyekbe kis levelek voltak hímezve. Olyan sötét volt, mint éjszaka.
- Kockázás. - suttogta Kagome; rengetek kis asztalka volt elhelyezve, körülölelve selyempárnákkal.
- Maradj csöndben. – intette le a nagyúr, és helyet foglalt keresztanyja mellett, ahol Yukamo, Inuyasha és még két Kagome számára ismeretlen, ám feltűnően csinos hölgy ült.
Jakenhez hasonló gnómok és más teremtmények, mind megálltak gazdájuk mellett, így a lány is ezt tette. Riukensei rövid beszéde után - mely lényegében arról szólt, hogy mindenki érezze jól magát – elkezdődött a játék, mely valójában nem a pénzszerzésre, hanem a társalgásra ment ki. Sesshoumaru tartózkodó volt, nem nagyon fogadott. Asztaluktól időközben távozott egy hölgy, de helyette jött még két tar kopasz, kissé pocakos korosabb férfi, és maga Eikensei. Sesshoumaruval gyilkos pillantásokat váltottak, amibe lassan Yukamo is beszállt a maga módján…
Felkönyökölt a kis asztalra, a dobásra váró két kockát arany írisze elé helyezte és vigyorgott mellé. Kagome alig bírta visszatartani a nevetést, míg tényleg kiengedett egy halvány kis kuncogást. Sesshoumaru megvető szemeivel hátranézett, jelezve, ezt ne, majd mikor a másik szelem is észrevette a dolgot, inkább abbahagyta a bohóckodást. Körbenézett, Kagura után kajtatva, majd meg is találta szerelmét, ki jóval arrébb, legyezőjét maga elé tartva próbálta kibírni a teremben terjengő tömény füstöt. Kagome is émelygett, és a lába is kezdett fájni a sok állástól, még cipője is kényelmetlennek tűnt. Felnézett a plafonra, és a kövek érdes felületét kezdte vizsgálni, érezte, hogy teljesen elkábítja a füst…

- Így még kínozni sem érdemes. –
- Szerintetek fürdött, mert ha nem, nem érek hozzá. –
- Nem kell hozzáérned, elég, ha a kardod simogatja. – hallott kellemetlen nevetést Kagome, a feje szörnyen hasogatott.
- Ébredezik. –
- Végre, már kezdtem unatkozni. –
- Á! – sikkantott fel a lány szemeit felnyitva, és arrébb ugrott, az őt undorral nézegető három alak köréből.
- Mi az, szolga, félsz, hogy bántani fogunk? …jól teszed. –
- Mit… - kezdte bele, de aztán helyre rakta gondolatait, lehajtotta fejét, és próbált elsétálni.
- Ennyire ostoba vagy? – lökött bele az egyik szellem, amitől a lány nekivágódott a falnak.
Mikor Kagome legközelebb felnézett, észrevett még egy alakot. Eikensei járt éppen arra, és élvezettel nézte, ahogy a másik három szórakozik. Széles vigyor terült arcán, olyasmi, mint Yukamoén szokott, de ez sokkal kegyetlenebb volt annál. Bűzlött róla a káröröm.
- Hé fiúk! – szólt oda egyik hirtelen pillanatában – Ez a cseléd Sesshoumaru – samáé. Nem hiszem, hogy örülne neki, ha meghalna.
- Eikensei – dono… -
- Gondolom, a gazdáitok rendelték el… szórakozni nem így kell. Mi értelme, ha nem látod a félelmet az arcán. Nézz rám. – szólt oda még mindig mosolyogva, de a lány nem igazán óhajtott engedelmeskedni – Igen, pont így jó, amíg van benne dac, ha már megtört nem ér semmit. – emelte fel Kagomét nyakánál fogva, alig kapott levegőt – Mondtam, hogy nézz rám. – húzta végig kisujjának éles karmát a porcelánfehér arcon – Miért nem félsz tőlem? Itt senki nem véd meg, itt mindenki lenéz, megvet, és gyűlöl téged. Látni akarom, ahogy remeg, ő a nagy Sesshoumaru, térden állva fog nekem könyörögni. Miért nem félsz tőlem? – felelet nem érkezett, így ledobta a földre, mint egy rongybabát, halkan puffant – Én kakin füstölőt használtam volna, attól előbb elájul. – jegyezte meg, majd eltűnt a sötét folyosóban.
- Most mi legyen? –
- Elment mára a kedvem ettől az egésztől. Holnap találkozunk halandó, és akkor nem úszod meg ennyivel. – hallotta még a lenéző visszaszólást, majd minden elnémult.
Senki nem járt arra, még a szájából csurgó vér csöndes érkezését is hallotta. Kicsordult a könnye, próbált visszaemlékezni.
„Kockáztak… az a tömény füst, fullasztó volt. Elájulhattam… de Sesshoumaru miért nem volt mellettem? Ebben az átkozott kastélyban, minden szagot tompítottak, a szobákból nem szűrődik ki zaj, se sustorgás. Nem tudja, hogy itt vagyok… nem jön értem… ha akarna, sem tudna, túl feltűnő lenne… de nem is baj… nem akarom, hogy így lásson… ” – tápászkodott fel nagy nehezen, letörölte száját, így csuklója is véres lett, állt ott egy darabig, nem tudta hova is mehetne…
Elindult lefele, nem tudta melyik emeleten van, talán a másodikon… összehúzta magát, senkivel nem futott össze, szoknyája felhasadt, és a ruha nyaka is be volt szakítva. Léptek zajára félreugrott egy kifelé álló sarok mögé. Szerelmét pillantotta meg, még jobban beljebb húzódott, egy nővel sétált. Látszólag beszélgettek, de mondjuk úgy, hogy inkább csak a nőnek járt a szája, eléggé csinos volt. Kagome alaposan is megnézte, egy asztalnál ültek a kockázásnál.
„Csak színjáték, most sokkal szívesebben venné, ha én karolnák így bele…” – próbált mosolyt erőltetni arcára, de helyette inkább ismét megeredt a könnye – „Miért sírok? Hisz engem szeret, tudom, hogy engem szeret… engem… csak is engem…” – amint elhaladt a kis pár, kezét a szájához szorítva rohant Inuyasha szobájához.
Kopogott, és szinte azonnal nyílt is az ajtó.
- Kagome? – lepődött meg a hanyou, de utat engedett neki, és gyorsan be is csukta az ajtót – Mi történt? – nézett végig a szakadt lányon, kinek arcán egy ki vágásból csurgott a vér, szája alatt is volt belőle rendesen szétkenve, ruhája szinte már alig volt rajta – Ki bántott? –
- Én… én csak nem akarom, hogy Sesshoumaru így lásson… - borult a fiú ölébe és keserves zokogásba kezdett.
Inuyasha kissé meglepődött, de aztán sután átölelte a lányt, és próbálta lenyugtatni.
- Mi történt? –
- Nem tudom arra ébredtem, hogy körülvesznek és nem volt mellettem, ő nem volt mellettem… aztán sikerült szabadulnom, elindultam lefele, és akkor megláttam egy másik nővel… -
- Kit? Sesshoumarut? –
- Igen… és egy másik nővel volt. – hullottak tovább a könnyek a szeméből.
- Kagome… -
- Nincs okom féltékenynek lenni… tudom, hogy szeret, csak engem szeret… de mégis ha arra gondolok, hogy karba öltve sétál egy másik nővel én… én… - torzult el a hangja, és nem jött ki több szó a száján.
- S… nyugodj meg, így tényleg nem szabad hagynunk, hogy meglásson. Ha sírsz csak rosszabb lesz, mert megérzi. – Kéne neked ruha, ez túlságosan… lyukas… hogy is mondták. Megvan. Itt egy. – emelt ki a fiókos szekrényből – Pont ugyan olyan, észre sem veszi a változást. Menj a mosdóba, és az arcod is töröld meg. –
- Rendben. – tűnt el az ajtó mögött és egy kissé húzósabb idő után ismét megjelent.
- Jó lesz. –
- Inuyasha… köszönöm… -
- Keh. Ne köszönd, végtére ezért rángattak ide. – húzta fel az orrát, és leült ágyára – na gyerünk, menj, már biztos aggódik érted. –
- Igen. – mosolygott, és elrohant, sokkal jobban érezte magát, teljesen feltöltődött lelki energiával.

- Hol voltál? – szegezte a kérdést keményen a szobába belépőlánynak Sesshoumaru.
- Sehol… -
- Hol voltál? –
- Inuyashánál… -
- És ő karmolta meg az arcod? –
- Karmolta? – kapott a sebhez, mely már egyáltalán nem vérzett, csak egy alvadt sötétvörös csík jelezte helyét – nem-nem… véletlenül belekaptam. –
- Kagome… mennyire nézek ki ostobának? Gyűlölöm, ha ostobának néznek. –
- Eikensei… -
- Akkor mégsem Inuyashánál voltál? –
- De ott voltam, vele még előtte futottam össze. –
- Nem szeretném, ha hazudnál nekem. Maradj itt, semmi képen se hagyd el a szobát. Nem hagyhatod el a szobát – szólt majd kiment, és jó hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
- Rend… ben. – sóhajtott nagyot – „Miért volt velem ilyen durva? Te jó ég, hiszen már este van…” – nézett a szoba másik felében lévő ablakra – „Meddig lehettem távol?” – próbálta megsaccolni, de morgás zökkentette ki gondolatmenetéből – Van ott valaki? – tekintett a zajforrása felé.
Közelebb ment a szekrényhez, letérdelt, és bekukucskált alá, mert onnét hallotta a nem éppen barátságos, inkább szenvedő hangokat.
- Choro? – nézett kérdően, mert mintha kis kedvencét látta volna hátukról – Choro te vagy az? – nyúlt felé, de az, hirtelen megfordult és megkapta a barátságosan közelítő kezet – Áucs… - dőlt hátra, úgy megijedt.
A kis róka kijött a szekrény mögül morgása már egyáltalán nem volt szenvedő, csak ellenséges. Kagome komolyan megijedt, lassan hátrált az ajtó felé, majd mikor állatkája átváltozott nagy alakjába, már ugrott a kilincs után. Nem nyílt.
- Ne pont most ragadj be. Miért nem nyílsz már ki… - rángatta az ajtót, de Choro nagy teste leterítette – Ne! Fejezd be! Mi történt Choro?! – sikítozott, megint csak alig kapott levegőt a mellkasára nehezedő erősmancsok miatt.

- Sesshoumaru. Minek köszönhetem látogatásodat? –
- Nem hiszem, hogy ez kérdéses. Találkoztál a szolgálómmal… –
- Szolgáló? Ugyan Sesshoumaru kettőnk között vagyunk, kit akarsz álltatni? Lehet, hogy ezeket itt mind becsaphatod, becsaphatjátok. De a kis „szolgálód” be is ismerte már nekem az igazat. –
- Kagome… -
- Sesshoumaru én nem feledek, soha nem feledek. A helyedben sietnék vissza, véletlenül hallottam egy tervről… a kis róka és a cseléd… -
- Kagome! – viharzott ki a meleg kandallós teremből, úgy szedte a lábait, ahogy csak tudta, de arca végig rezzenéstelen maradt – „Átkozottak…”
Szinte bevágta az ajtót, kedvese előtte egy lépéssel hevert, a szőnyeget mély bordóra festette vére, már nem volt magánál. Choro vörös fénylő szemeit a nagyúrra emelte, majd egy ugrással visszaváltozott kis formájába. Gazdájára nézett, majd pislogott ártatlanul párat, igazán nem értette a dolgokat.
- Kagome… - suttogta, de addigra ajtója előtt, már hatalmas tömeg gyűlt, valószínűleg Eikenseinek köszönhetően – „Elvérzik… el fog vérezni…” – legszívesebben ordított volna, hogy valaki segítsen, tudta nem mutathatja ki aggodalmát.
Yukamo lépett be a szobába, gyorsan végigmérte a helyzetet és cselekedett.
- Jól van szellemek, nincs itt semmi látnivaló. Megtenné, hogy kitolja a mikrofont a fejemből, nem vagyok éhes… Köszönöm. Nos… a tudomány mai állása szerint… nagy valószínűséggel… hát… meg fog halni. De ne aggódjanak, van még rengeteg ilyen ott, ahonnan ez jött. Továbbá tájékozatnák minden kedves vendéget, hogy spóroljanak a VC papírral. Köszönöm a figyelmüket, viszlát. – csapta be az ajtót, és mint egy villám felkapta az ájult lányt; nem törődve azzal, hogy tiszta vér felfektette az ágyra – hé húgi, nehogy nekem most meghalj, mindjárt itt a születésnapom, majd utána. Oké? Hé, meg ne halj nekem. –
- Én zártam be… én zártam be ide… azt mondtam, nem mehet ki, és nem tudott kimenni… -
- Sesshoumaru, ne aggódj, semmi komoly, csak annak tűnik, nézd, felszíni karmolások, ez a sok vér nem az övé… -
- Tessék? –
- Ki akartak zökkenteni a kerékvágásból, csak egy rossz tréfa volt. Az a kis csipogó játék nem ártott neki sokat, valószínűleg irányították, és remekül ügyeltek rá, hogy ne legyen komolyabb baja. –
- Ezek egyre leleményesebbek… -
- Az a lényeg hogy nem buktál ki, és Kagoménak sem lett semmi baja. –
- Mikor ébred fel? –
- Nem tudom… talán sokkot kaphatott, az illene rá… -
- Még egy kérdés… Honnét vetted ezt az idióta szöveget? -
- Kagoménál hallottam valami dobozból, de jól hangzik nem? –
- Most inkább menj… -
- Persze megértem én… édes magány… Nem is zavarok tovább, már itt sem vagyok. Nem hallod többet hangom. Mindjárt eltűnik a képem. Kimegyek az ajtón, és… -
- Tedd azt. – bólintott nyomatékosan, mire a másik youkai távozott – Ennél sokkal jobban fogok vigyázni rád, sokkal de sokkal jobban. – csukta be maga mögött halkan az ajtót, és magára hagyta a még ájult lányt.

Kagome lassan ébredezett felült az ágyon, és körbenézett, majd kicsit elszomorodott, hogy megint egyedül kelt. Az ablakon kinézve megállapította, még mindig éjszaka van. Aztán eszébe jutott, hogy a bálon csak három estét alszanak.
Végignézett magán és egyből émelygés fogta el. A fürdőszobába sietett és amilyen gyorsan csak tudott megmosakodott, fekete ruhájából is kimosta a vért, bár fehér selyem kötényén maradt utána némi halványpirosas-sárgás folt. Haját is megigazította, miután eldöntötte, nagyjából elfogadhatóan néz ki visszaült az ágyra, gondolta Sesshoumaru úgy is benéz majd rá, hogy jól van e.
Csak ült csendben és várt, ám eléggé hamar megunta a dolgot, úgyhogy úgy döntött, hogy inkább megkeresi szerelmét, még ha annak az esélye, hogy megtalálja ebben a hatalmas kastélyban eléggé kevés. A küszöbön kitéve lábát félelem fogta el, mi van, ha újra összefut az egyik kedves vendéggel, aki éppen szívesen mélyesztené bele a kardját, vagy éppen a karmát.
Nagyot nyelt és céltudatosan elindult lefelé. Megtalálta a termet, ahol eléggé sokan gyűltek össze, és csak beszélgettek. Kiszúrta a tömegből szerelmét, megint azzal a nővel volt…
Sesshoumaru is észrevette, és intett neki, hogy hozzon valami italt. A lány elsőnek kissé meglepődött, de azért teljesítette a kérést, és felszolgált két keskeny poharat, melyben számára ismeretlen alkoholféle lehetett, majd gazdája mögé állt.
Úgy érezte, majd felfordul a gyomra, és a hetyke kis nőcskét ki estére kék kimonót viselt szinte meg tudta volna pofozni, mert eléggé feltűnően rámászott a jóképű youkaira. Már nagyon éhes volt, hiszen átaludta az ebédet és a vacsorát is. Óra után kutatott, de csak egy nagy homokórát talált, ami nagy valószínűséggel a tizenhárom napot számolta, mintsem az emberi időt, mely a démonok számára nem jelentett valami sokat.
Gyomra hangosan felkordult, Sesshoumaru hátranézett a lányra, aki elpirult, úgy szégyellte magát, majd intett valami olyasmit, hogy menjen és egyen valamit. Nem kellett kétszer figyelmeztetni. Fogta magát, és elviharzott a konyhára.
Ott még mindig nagy volt a sürgés-forgás, a reggeli készítésén tüsténkedtek ennyit. Nagy nehezen átverekedte magát a tömegen és Kamarut is megtalálta.
- Nem jöttél enni, aggódtam. –
- Ne haragudj, semmi bajom, csak nem volt időm. De most… -
- Megéheztél mi? Pillanat és összedobok valamit. –
- Köszönöm. –
- Nézzétek, ki van itt. –
- Ne… - húzta össze magát Kagome, mikor a volt három emberformát öltött szolgából kettő ismét közeledett felé.
- Mi a… - fordult hátra Kamaru, de ekkor már egy szellem is megjelent.
- Cseléd, fel a szobába, vesd meg az ágyakat, lehet, hogy szükség lesz rájuk. –
- Igenis Yukamo – sama. – szaladt előre megkönnyebbülve a lány, nem is törődve azzal, hogy megmentője hogy került oda éppen a legjobb pillanatban.
- Neked nem szabad ide lejönnöd. – szólt hidegen Kamaru, miután a két bajkeverő csalódottan elsomfordált.
- Tudom, de sohasem tartottam magam a szabályokhoz, többek között ezért nem kaptam meg még a nagyúr-jelzőt. Ám nem ezt megvitatni jöttem, hanem téged ellenőrizni. A dolgod csak annyi, hogy készíts neki ételt. – vigyorgott a fiú képébe – csak ennyi, tartsd magad féken. Tudod, itt gondolkodj. – nyomta mutatóujját halántékának, majd dalolászva Kagome után sétált.

Mara, Inuyasha és Kagome, a Sesshoumarunak foglalt szoba ablaka előtt ültek. Yukamo unokatestvérével lépett oda a társasághoz, mely mélyen hallgatott. Mindenki gondolkodott valamin. Sesshoumaru letette Chorot a földre, aki egyből gazdája felé szaladt, de az kissé tartózkodott tőle, majd mikor látta már minden rendben vele újból kézbe vette. Az ajtó csukva volt így Kagome fölemelte tekintetét és Sesshoumarura mosolygott, aki nem viszonozta a kedvességet, helyette éles szóra nyitotta száját.
- Miért mondtad el Eikenseinek? – csenget mély hangja.
- Mit? –
- Hogy együtt vagyunk? –
- Én… ő már rá jött. Nem én mondtam el, én csak… -
- Az életünket kockáztatod. –
- Azt hiszem most jobb, ha mi megyünk. – indult kifelé Yukamo, fején találva a szöget, anyja és a hanyou követte, sejtették, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki.
- Ha ez az egész kitudódik, oda a családom jó nevének, a büszkeségemnek és… -
- Büszkeséged? Hát ez többet jelent neked… -
- Nem de az életednek is, és nekem ez a legfőbb problémám. Mit kerestél akkor Inuyashánál? – fordított hátat a lánynak, kinézve a fátyolfüggönyös ablakon.
- Én megláttalak azzal a másik nővel és… -
- És? –
- És… sajnálom, én csak elmentem Inuyashához, mert ő közel volt, és nem tudtam, te mikor érkezel meg, nem akartam egyedül lenni. –
- Nem szeretem, ha hazudnak nekem, mitől félsz? Miért nem árulod el nekem az igazat? –
- De… Nem… az-az… - nyögdécselt a lány, igazán nem tudta mit mondjon.
- Menjünk le, keressük meg Maráékat. –
- Rend…ben… - sóhajtott nagyot, és ők is elindultak lefele.
Egy kisebb melléktársalgóban találták őket. Yukamo Kagurával iszogatott a meleg kandalló előtt, kint esett az eső. Inuyasha az ablakra hulló kövér cseppeket szemlélte, meglehetősen unatkozott. Mara Eikenseivel váltott pár szót, de mikor a nagyúr megérkezett széles mosollyal arcán odaszólt.
- Nézd milyen szép ez a függöny Sesshoumaru. Kézzel fűzték, puha és finom az illata. –
- Igen kétségtelenül remekmű. – fordult a mögötte álló lányhoz – Te meg mit állsz ott, menj és hozz nekünk italt. –
- I - igenis… - szaladt el Kagome, és párperc múlva egy tálcával tért vissza melyen kristálypoharak és egy kancsó szaké zsúfolódott, mindenkinek töltött, és oda is adta a kezébe, ám mikor szerelméhez ért, az eldobta kezéből a poharat.
- Ezek a halandók olyan ügyetlenek. Na mi lesz már? Töröld fel. –
- I – igenis… - térdelt le a hideg kőre és kötényével próbálta felszárítani a kiöntött italt.
- Ostoba, koszos lesz a ruha, inkább nyald fel. Ilyet még úgyse kóstoltál, már ha egyszer tudod egyáltalán, hogy mi ez. Egy ilyen értékes pohárnak nem is vagy tisztában a felbecsülhetetlenségével… ha ilyen lassan dolgozol, kivirágzik a kavics. – nézett le a sírással küszködő lány arcára megvető, fagyos tekintetével.
Kagome gyorsan összekapkodta, a szilánkdarabokat és elszaladt. Senki nem ment után, bár Inuyasha majdnem felpattant, Eikensei még mindig mosolyogva visszanyomta. A lány futott teljes erejéből, nem sírt, nem akart sírni, ökleit oly módon összeszorította, hogy a kezében lévő üvegszilánkok nagy része beleállt. A nagykapu készségesen kinyílt előtte, és ő nem törődve az esővel kirohant. Megcsúszva a nyálkás talajon hasra esett. Két tenyeréből már ömlött a vér. Könnyei is előtörtek.
„Miért… miért alázott meg így? Hisz ott mindenki tudta a titkunkat, senkinek nem kellett játszania, senkinek nem kellett előadni a kemény nagyurat… Miért alázott meg?”
Kezénél hirtelen éles fogak rántották meg, pár pillanat múlva már Choro hátán feküdt, aki elindult vele valahová jó messzire.
- Menjünk távol… csak minél távolabb ettől a helytől… -

- Ostoba, koszos lesz a ruha, inkább nyald fel. Ilyet még úgyse kóstoltál, már ha egyszer tudod egyáltalán, hogy mi ez. Egy ilyen értékes pohárnak nem is vagy tisztában a felbecsülhetetlenségével… ha ilyen lassan dolgozol, kivirágzik a kavics. – nézett le a sírással küszködő lány arcára megvető, fagyos tekintetével.
Kagome gyorsan összekapkodta, a szilánkdarabokat és elszaladt.
„Bocsáss meg Kagome, de nem tehettem mást… itt van… itt van a kaméleon démon. Miért érzem úgy, hogy ez el volt rendezve?”

- Nem láttátok Kagomét? – kérdezte a youkai a szobájába belépő Marát és Yukamót.
- Baj van… - kezdte a démon asszonyság.
- Mi történt? –
- Kagome elment… -
- Elment? Hová? –
- Nem tudjuk, látták amint Choroval elmegy. – csóválta fejét Yukamo.
- Ez nem lehet igaz… -
- Figyelj Sesshoumaru. Úgy kell tennünk, mintha elszökött volna. Már utána küldtem Inuyashát és… még valakit. Kagura és ez az ütődött is mindjárt indul. –
- Ki megy Kagurával? Én akarok vele menni. –
- Ez ostobább, mint amilyennek kinéz. –
- De anyuci, hogy mondhatsz ilyet… -
- Ez most nem a megfelelő pillanat Yukamo… Sesshoumaru mindenképpen maradnod kell. Az alakításod tökéletesre sikerült, de nem szabad megtörnünk a látszatot. –
- Hiszen az még tíz nap… -
- Megtalálják. –
- Meg hát, mindig is mondtam hogy kilométerekről bűzlik, sec perc alatt kiszagolom, csak a megközelítését nem vállalom. –
- Yukamo… -
- Csak… találjátok meg. – fordított hátat a nagyúr és egyszerűen távozott, haja a pillanatnyi szélcsavarba gabalyodott, de még így is egyenesen omlott vissza hátára; aggodalmát, mint mindig most is remekül palástolta; céltalanul nézett ki az ablak és megállapította, még mindig esik.