Felhő mögül búvik elő a Hold, csendes jó estéket mond.

Megvilágítja a holtakat is, a földre keserű álmokat ír.

Fénye mint a legélesebb sarló: szétnyibál minden élő gyomot.

Deres fűben ül egy kivetett kutyó, kuporgatja magát: végesen szuszog.

Szívszaggató szemmel néz a golyóra, csillog a szeme a fájdalomba.

Mancsai teste alá húzva: csupán az utolsókat rúgja.

Felcsendül a szél torz kacaja, a szerencsétlent az ég felé magasztalja.

Hajlongva védik a növények az ebet, de az megadóan bólint egyet.

Elereszti lelke papírsárkányát, repkedjen a szélben egy utolsó órácskát.

Küzd az álmosság elnyomása ellen, nyitogatja szemhájait küzdően.

A Hold fénye pajkosan hintázik a szempillákon, üzenget a túlvilágról.

Lassan kiterül a gyepen, a fűszálak tova adogatják tiszteletben.

Ezüst szór reá a Hajnalcsillag, gyászmenetet körívben köréje kimar.

Síri csend van ebben a percben, a lény mellkasa is csak néha rebben már meg.

Hó tarhonya hullik alá a mennyekből, mely gyászleplet a bundájára sző.

A térben megjelenik egy lebegő fehér fényfolt, a zsinór immár elszakajtatott.

Ez az éj nem marad meg senkinek emlékezetében, ím ez csak a világ titka lészen.

Misztérium övezi lelke irányát, bár azt tudom: smaragddal szórták ki útját.

Nem nézett vissza, nem tétovázott: már alig várta az Új Világot.