Még ha nem is kéred, megkaptad, csak tudd használni.
Lágy szellõ járta át a tájat, ezzel enyhülést hozva a fülledt, párás idõre. Az ég oly rég nem kecsegtetett már esõvel, hogy a növények elfelejtették mi az, és kókadtan csüngtek le halovány virágocskáik, jobb idõket remélve. Egy lány aludt a folyóparton. Homlokáról kövér verejtékcseppek gördültek le, és nyüszítve fordult egyik oldaláról másikra. Szemmel láthatóan rémálmok kínozták:
***
Az enyém leszel… -
Tûnj innen Naraku! –
Nekem fogsz dolgozni… Ne ellenkezz… légy a katonám… -
Hagyj engem békén! –
Hiába, itt vagyok a fejedben, nem szabadulsz tõlem… nem, amíg élsz… Gyere velem! Teljesítsd az én parancsaimat… -
Hallgass már el! –
Ma elmegyek… de ne feledd, addig nem lesz nyugtod, amíg mellém nem állsz… - kacagott és gúnyos csókot dobott a lány felé, aki erre egybõl felpattant.
***
Letörölte homlokát, és a levegõt gyorsan véve körbetekintett. Semmi változás, még mindig ott volt az alacsonyvízszintû folyó mellett.
Mi van már megint Kagome? – ugrott elé egy igencsak jóképû magas fickó és kérdõen nézett, ám látszott rajta, hogy valami bosszantja.
Semmi… - rázta fejét Kagome, és tovább pásztázta a fák sûrûjét.
Még nem jött vissza, és még egy ideig nem is fog… nem érzem az illatát. –
Igen, tudom… csak azt nem értem engem miért nem vitt magával… -
Ha csak ennyi lenne, de engem is itt hagyott, hogy vigyázzak rád. Azt az idegesítõ halandót meg magával vitte. –
Harcolni nem mehetett, hiszen Rin is vele van… és Chorot is elvitték…- elmélkedett tovább Kagome.
Ennyire ostoba nem lehetsz… -
Yukamo, te tudod? Kérlek, mond el, nagyon aggódom, ugye semmi komoly? –
Ne légy bolond! Sesshoumaru ki is tekerné érte a nyakamat… - fordult el fintorogva, majd pár perccel késõbb óvatosan hátrapillantott – Ne nézz így rám! – torkollta le a lányt – Ne… ne… semmi komoly… Ne sírj már… -
Én nem sírok! –
Nehogy már neked álljon feljebb! Fejezd be a bõgést! –
Nem bõgök! –
Rendben, akkor nem bõgsz… -
Gyere! – szólt Yukamo a lánynak, már másnap reggel.
De hát Sesshoumaruék, még meg sem érkeztek… -
Gyere már, mennünk kell. –
Én a többiek nélkül nem megyek sehova. – makacsolta meg magát Kagome, és tûntetõen karba tette kezét.
Ide figyelj te kis… te drága. Mi most elmegyünk egy jó kis helyre, megértetted? –
Nem. –
Hát jó… - nézett unottan, majd vállára dobta a rikácsoló nõszemélyt, aki csak nem akart felhagyni ezzel az idegesítõ tevékenységével.
Megjöttünk… - dobta le hátáról Kagomét, aki már szerencsére nem sikítgatott.
A lány fájó fenekét dörzsölgetve nézett fel, egy alakra, akihez az imént Yukamo beszélt.
Sesshoumaru! – szólt vidáman, majd az imádott férfi karjaiba vetette magát.
Én, többet, ezzel, nem, maradok, egy, lékkörben, egyedül. – lihegett az éretlenebb youkai minden szót alaposan kihangsúlyozva – és… természetesen dupla órabért kérek. – vigyorgott immár, és kezét tartotta a jutalomért.
Unokabátyja miután megcsókolta kedvesét, hátra tekintett és intett valakinek. Rin lépett elõ, Jakennel. Choro a kis sarki-róka is ott menetelt mögöttük. A kislány széles mosollyal arcán lépdelt “anyukája” felé.
Tessék Kagome – sama. – nyújtott át egy kis barna, igencsak rongyos csomagot.
Mi ez? –
Ajándék. –
Nekem? Köszönöm… De… miért? –
Nem emlékszel? – húzta titokzatos mosolyra száját Sesshoumaru, amitõl ha lehetett, még helyesebb lett – Pontosan itt találkoztunk egy éve, amikor megkértél, hogy segítsek megmenteni Inuyashát. –
Tényleg… - kapott homlokához, és most szörnyen szégyellte magát, mert õneki ez eszébe sem jutott.
Bontsd ki! –
A lány izgatottan széttárta a barna papírt és majdnem elájult örömében. A csomagban egy gondosan összehajtott fehér ruhadarab (aminek alakját így még nem láthatta), egy kagylóhéjban tartósított ajakrúzs, és egy pár faragott hajtû volt.
Ezt én választottam! – mutatott itt Rin a fehér anyagra – Nézd meg. –
Kagome tetejénél fogva lelógatta a selymet, majd csillogó tekintettel meredt az álomszép darabra. A ruha egy lenge nyári felsõ volt; Japánban nem nagyon hordtak ilyet…
Az újatlan, pántos remekmû aranybehímzéssel volt tarkítva. Azonnal elment felpróbálni. Mikor visszatért Sesshoumarunak majd elállt a lélegzete; látta már a lányt pár különleges darabban, de ez saját állítása szerint eddig a leggyönyörûbb, még pedig azért mert szabásának köszönhetõen, csak a lány gömbölyû idomait rajzolta ki.
Köszönöm! – nyomott puszit a kicsi arcára, majd ismét szerelméhez fordult – Hogyan? –
Kikiyou hozta õket a tündéktõl… - felelte az, lekicsinyítve saját munkáját a megszerzésben; pedig nem adták azok olyan könnyen…
Nagyon, nagyon köszönöm! – ugrott kedvese nyakába, amibõl végül egy forró csók lett.
Rin ragyogó arccal, Jaken már hozzászokva, Yukamo pedig egy “Jaj ne, már megint kezdik…” – kel fogadta ezt az eseményt.
Tûnj innen! – ült fel Kagome felriadva, zilálva vette a levegõt, majd ismét megnyugtatta magát:
“Csak egy álom volt…”
Mi a baj? – kérdezte ekkor Sesshoumaru, aki eddig nem messze gubbasztott egy hanyagul eldöntött odvas fatörzsön.
Semmi… csak egy rossz álom. –
Amíg nem voltál, folyton ezt csinálta… - ment közelebb a valamivel fiatalabb szellem.
Visszatérõ rémálmok? – szûkült be a youkai szeme és aggódóan tekintett szerelmére.
Nem, nincs semmi baj. – mosolygott az, nem tulajdonított túl nagy jelentõséget Naraku megjelenéseinek; egyszerû nyomás alatti képzelõdésnek vélte.
Nem akarod elmondani? –
Tényleg semmi. Már nem is emlékszem rájuk… -
De… -
Elmegyek lefürödni. – vágott közbe a lány és puszit nyomott Sesshoumaru arcára, elõvette törölközõjét, majd ment is a közeli forráshoz.
Érdekes egy forrás volt ez: A víz hat méter magasról zúdult a tóba mégis olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani érkezését. Jól emlékezett erre a helyre; itt kérte meg Sesshoumarut, hogy segítsen neki.
A lány hangtalanul levetkõzött, majd lassan belemászott a meleg vízbe, mint minden másik, ez is eléggé alacsony volt, jó messzire be kellett mennie, mire ülve elért a válláig.
Fáradtan gubbasztott, a kellemesen forró tavacskában, és hasán lévõ, azóta be nem gyógyuló, kis vájatokat simogatta. Ezeket a sérüléseket Kai okozta neki, Naraku egyik újabb reinkarnációja, de végül a testvére végzett vele, a szélboszorka, mint ahogy azt Yukamo elmesélte nekik.
Azok a hegek, azóta nem gyógyultak be, nem fájtak, vagy ilyesmi, csak rondán mutattak ott. Kagome álmából felriadva érzett, néha égést, vagy melegséget bennük, és most is, amióta levetette ruháit még jobban felforrósodtak de ezt csak a gyógyulásnak könyvelte el. Pedig mekkorát tévedett…
Már a nap is kezdett felkelni, mikor úgy vélte, kellõképpen kiáztatta bõrét. Kisétált a partra, majd óvatosan megtörölközött. Ha valaki látta volna törékeny testét, azt hihette volna háborús sérült, vagy legalábbis valami nagy csatába keveredett. Vállát mély barázdák szántották be, derekán és lábán is díszelgett pár élés heg. Sesshoumarunak, (vagy ha úgy tetszik Kainak) és Kagurának köszönhetõen, amit szintén inkább Narakunak tudhatunk be.
Felöltözött, majd immár frissen és vidáman visszament táborukhoz. Ott már mindenki ébren volt, és éppen némi kaját próbáltak összeütni.
Soká elvoltál. – szólalt meg Sesshoumaru, majd átölelte szerelmét.
Igen, tudom… - nézett a Yukamo – Rin párosra, akik a halsütés rejtelmein vitatkoztak; végül a lány odament és megcsinálta.
Mondtam, hogy így kell. – diadalmaskodott a kicsi és Kagoméhez bújt.
Fogd be vakarcs, csak azért mert ez a másik nagyon értelmes azt… - mondatát nem fejezte be, mert hátán egy szúrós tekintetet vélt felfedezni, és mivel Jaken vele szembe állt nem sokkal messze, kizárásos alapon, ezt unokatestvéréhez számlázta.
Neked nem mindegy? Úgy sem eszel ilyet. – mosolygott Kagome, majd tálalta az egyszerû fogást; végül természetesen Yukamonak is adott.
Aznap nem álltak tovább; Naraku kellemetlen bûzét nem érezték, úgyhogy úgy döntöttek maradnak. Egészen estéig eltengték-lengték a napot. Rin és Jaken már ott horpasztottak a sárkány-ló oldalán. Yukamonak hirtelen mehetnékje támadt, így magára hagyta a turbékoló szerelmespárt. Az, egy forró csók után hosszú beszélgetésbe kezdett.
Hogy vannak a sebeid? – kérdezte Sesshoumaru és aggodalmasan nézett végig a lányon.
Már mind begyógyult. – hazudta az, és hetykén legyintett mellé.
De hiszen…- mutatott a lány csupasz karjára, amin még mindig ott díszelegtek a sérülések.
Már nem fáj… - teljesen meg is feledkezett róla, hogy még mindig az újonnan kapott felsõ van rajta; gyorsan matatni kezdett táskájában, majd magára húzta zöld-fehér matrózblúzát is. – Jut eszembe… - vett elõ, egy szép ezüstláncot, rajta egy csillogó medállal: – ezt neked adom… Tudom, nõi, de nem volt idõm semmit sem venni, úgyhogy, még nem úsztad meg az ajándékozást, ez egy kis elõleg. –
Köszönöm – mosolygott a youkai, majd átvette az egyedi ékszerdarabot; nyakába tette és kimonója alá rejtette, mint legféltettebb kincsét, végül ismételten megcsókolta szerelmét.
Kagura… - sétált közelebb Yukamo a csinos szélboszorkához.
Á, csak te vagy… - nézett hátra az; eddig egy kiálló kõszirten gubbasztott.
Csak én? Nem is örülsz? – húzta a youkai ravaszkás mosolyra száját, majd határozottan közelebb lépett a démonnõhöz.
De örülök… - suttogta, és megcsókolta a helyes szellemet.
Tudod… arra gondoltam… – kezdte bátortalanul Kagome – hogy esetleg megkereshetnénk Inuyasháékat, õk is Narakut üldözik és… -
Nem. –
Jó, rendben… csak egy ötlet volt… - húzta magát össze a lány.
Nem, mert nem bírnám ki, ha még egyszer úgy látnálak titeket, együtt. –
Az csak amiatt, az átkozott Kai miatt volt. –
Kagome… én nem akarlak elveszíteni, nem kockáztatok, ilyen apróságokon. Naraku mindig megtalálja a módját, hogy szétválasszon embereket… szellemeket. –
Igen, megértelek… de azt tudnod kell, hogy én csak téged szeretlek, senki mást! –
Akkor jó. – ölelte át kedvesét, és boldogan mosolygott, rá úgy, ahogy csak õ tud, úgy hogy Kagome majdnem elolvadt tõle.
Már megint… még a gyereket sem kímélitek? –
Fiatalabb vagyok nálad. – mondta epésen a lány, és még jobban szerelméhez dörgölõzött.
Én gyerek alatt a vakarcsra célozgattam. –
Rin alszik. – szólalt meg Sesshoumaru is, és ekkor kaján vigyor jelent meg arcán – és pont te beszélsz? –
Mi? –
Naraku illata van rajtad… de ha jobban odafigyelek, akkor ez Kagura. –
Te érzed? – csodálkozott Kagome.
Csak, mert a félvér öcsém nem tudja megkülönböztetni, én még igen… - húzta föl orrát a youkai és durcásan nézett egy ideig; a lány nyomott az arcára egy puszit, majd a fiatalabbikhoz fordult:
Már akkor tudtam, amikor elõször találkoztatok… ahogy néztél utána… - mosolygott.
Nincs köztünk… -
Mindenesetre, én örülök neki. – folytatta a lány, oda sem figyelve a magyarázkodó Yukamora.
Gratulálok öcsi… -
Köszönöm. – vágott az fanyarú ábrázatot, majd önmagához híven ismét megjelent arcán a gúnyos vigyor – Mióta is hívsz te engem öcsinek? –
Mióta nem tudsz halat sütni. Még Rin is jobb nálad, Kagome meg a fõzés nagy mestere. –
A mester, túlzás. – pirult el a lány.
Nekem nincs szükségem arra, hogy halat sütögessek. – tette le magát a pár mellé, és többet az este már nem szólt.
Lassan mindannyian elaludtak, is ki-ki a maga vágya szerint álmodott, kivéve Kagomét.
A lány megint Naraku csábítását hallotta fejében, és most még erõsebbnek érezte fájdalmát sebecskéi körül. Ez addig ment így, míg már nem bírta tovább. Hangtalanul felállt és miután meggyõzõdött róla, mindenki mélyen horpaszt távozóra fogta a dolgot. Még hátranézett Sesshoumarura, majd eltûnt a sûrûben Choroval együtt. Tudta merre kell mennie…
Hát eljöttél… - kezdte negéd-édesen a gonosz hanyou.
Nem azért vagyok itt, hogy segítsek, vagy hogy a katonád legyek. –
Hát akkor miért jöttél? –
Azt… azt nem tudom… - csitult el, és valóban most gondolt bele: egyáltalán mit keres itt?
Majd én elmondom… Össze vagyunk kötve. A sebek, amiket Kai okozott neked nem forrtak össze, nem mert én nem engedem… Kai tulajdonképpen befolyásolta az érzelmeket, uralta a szívet. Több férfit is megsebzett, rajtuk miért nem maradt nyom? Ez egyszerû, õket egyszerûen csak használta a játékaihoz… de téged, mint fele egynemût, utódaként jelölt meg… -
Utód? – vágott közbe Kagome és rémült pillantásokat vetett ide-oda, a palota udvarán, pedig nem volt ott rajtuk kívül senki.
Úgy bizony. Õ az én teremtményem volt… a legtökéletesebb… -
Uralta a szíveket? Csak nem a tiédet is… -
Ostoba, fölöttem, nem volt hatalma. –
Pedig egyszer majd olyat alkotsz, ami téged is elpusztít… -
Ne becsülj le engem. –
Nem, te ne becsülj le engem. Emlékszel… mit mondtam neked a szeretetrõl… Szeretted Kait? –
Ostoba, én nem kötõdöm egyetlen reinkarnációmhoz sem… de most nem azért csaltalak ide, hogy ezt megvitassam veled. –
Miért vagyok én olyan fontos része tervednek, hogy ennyit fáradoztál miattam. Csak nem megint Sesshoumarut akarod kiiktatni? –
Nem talált, Sesshoumarunak még hasznát veszem. Inkább Kikiyout kéne kezelésbe venned… -
És mibõl gondolod, hogy megteszem… -
Onnét, hogy Kikiyou vadászik rád… - húzta ravaszmosolyra száját Naraku, megint boldog volt, büszke saját ravaszságára.
Már miért vadászna rám? –
Mondjuk, mert halálos sebet ejtettél Inuyashán. –
Ezt meg hogy érted? –
Bárki alakját fel tudom venni, Kagomeként, nem volt nehéz elcsalnom azt a szánalmas korcsot, még csak a szagomat sem ismerte föl, annyira el volt foglalva veled… Egy nyílvesszõ a mellkasába… és kész. – még most sem tudja felfogni, hogy tehetted ezt vele. Kikiyou persze megvédi házi kedvencét… -
Te átkozott! –
Na… -
Undorító mocskos féreg! –
Ne hízelegj. Inkább ezt vedd el. – jelent meg a lány lábánál íj és jó sok vesszõ – még szükséged lehet rá. Mindjárt megérkezik. Ez izgalmas lesz, de nem nézhetem végig, még a végén kiderülne, hogy én állok a háttérben…Ja persze, ha erõre van szükséged, tudod, hol találsz. –
Átkozott! – kiáltott még Kagome, de a gonosz félvér addigra már eltûnt; a lány rémülten nézett körbe, és mikor ló paták dobogását halotta, már tudta: mindjárt itt lesz.
Kikiyou érkezett meg, leugrott a tiszta barna ménesrõl és elõkapta íját, majd kifeszítette.
Kikiyou, ez egy félreértés… én nem bántottam Inuyashát! –
Nem, akkor meg honnét tudod, hogy miért jövök? –
Naraku volt az, Naraku az én alakomban. – próbált magyarázkodni, de esélye igen csekély volt arra, hogy ezt megússza harc nélkül.
Nevetséges, Inuyasha megérezte volna a szagát! –
Nem, mert nem figyelt oda. –
Tiszta vér a ruhád! És még le is tagadod… tudod én tényleg azt hittem, hogy már letettél róla… -
Vér?! – nézett magán végig a lány és tényleg, ruháját bordóra festette egy még mindig meleg, folyékony anyag. – ez nem az aminek látszik, ez is Naraku mûve… -
Csak egyet mondj meg… Miért? –
Kikiyou én… -
Azt hittem már Sesshoumaruval vagy… -
Vele is vagyok, ez csak egy csapda! –
Elég legyen! – unta meg a locsogást, és íját még feszesebben tartotta, majd kilõtt egy vesszõt; Kagome épphogy elugrott elõle, a következõnél már nem volt ekkora szerencséje - Most megfizetsz! – kiáltott a miko és vesszeje a még mindig magyarázkodni próbáló lány hasába fúródott.
Kagome zilálva dõlt a földre és a találathoz kapott; szemében könnyek gyûltek, de érzett valamit, valami tisztaságot, maga sem tudta megfogalmazni. A vér, mely eddig szinte rémisztõen csöpögött ruhájából, hirtelen tûnt el, mint ahogy jött is. A halott papnõ már ment volna, hogy bevigye a kegyelemdöfést, de kezét megállították. Egy igencsak dühös és elszánt szempárral találta szembe magát.
Mégis mit mûvelsz? – emelete fel nyakánál fogva a nõt Sesshoumaru, olyan undorral tekintetében, amit ritkán lehetett látni tõle; a miko már alig kapott levegõt.
Ne… ne bántsd… - nyögte ekkor egy hang lentrõl; a youkai erre kicsit megtorpant és engedett a szorításon – Nem… az õ hi… bája… Naraku… -
Sesshoumaru most már nem is foglalkozott Kikiyouval, ledobta a földre és szerelméhez fordult.
S… ne beszélj… -
Ki tudod… húzni? – markolta meg a füvet Kagome és keservesen nézett fel az égre, hátha gondolatát elterelik a fájdalomról, amit érzett a játékos bárányfelhõk.
Nem… - próbálkozott - nem tudom megérinteni… -
Majd én! – guggolt le Kikiyou, mérhetetlen nagy bûntudattal szívében – “Tényleg Naraku volt, és én nem hittem neki… Hogy lehettem ekkora ostoba?!” – megfogta a nyílvesszõt, ami szinte azonnal porrá lett kezében.
A youkai gyorsan karjaiba kapta alélt szerelmét és elfutott vele táborukhoz. Kikiyou is követte hátasán már amennyire tudta, Chorot is vitte magával.
Hát ezzel meg mi történt már megint? – kérdezte Yukamo mikor meglátta, az eszméletlen lányt szállító unokabátyját – Had találjam ki… Elesett? – viccelõdött, de egy szúrós pillantás alapján, jobbnak vélte ha inkább csöndben marad.
Sesshoumaru lefektette a lányt prémjére és felhúzta szétszaggatott ingjét – “Mik ezek itt?” – értetlenkedett a kis vájatok láttám – “Ez a nyíl helye, de ez a többi, már régebbi…” –
Sesshoumaru! – ugrott le lováról a gyönyörû miko és egybõl odaszaladt – Hogy van? –
Rosszul, hála neked! – rivallt rá a youkai.
Had segítsek! – nézett szomorú szemekkel és piros nadrágja szélébõl egy nagy fehér kendõt húzott elõ; kezét végigsimította karcsú derékon, majd egy kicsit megállt – fehérek… - csodálkozott el.
Mi? – értetlenkedett a szellem.
Ezek itt, eddig feketén ragyogtak, biztos a nyilam… -
Te tudod mik ezek? –
Pontosan nem, csak azt, hogy még Kai csinálta, és gonosz aura lebeg fölötte… - ere már Yukamo is közelebb ment, és próbált hallgatózni.
Kai? – szólt közbe -, nekem és Sesshoumarunak is voltak ilyenjei, de eltûntek. –
Nem tudom, de ez Narakunak mindenképen jó… -
Ezt meg hogy érted? –
Nem tudom… - mélázott el a papnõ, majd gondosan átkötötte a sérültet.
Kagome az egész napot átaludta, nem is csoda; Kikiyou és Sesshoumaru ott ült felette; Rint elküldték játszani Jakennel, a kis szolga nagy “örömére”. Nem akarták, hogy ott aggodalmaskodjon.
***
Sesshoumaru ne menj el… kérlek ne hagyj egyedül… félek… - csuklott el Kagome hangja és görcsösen ölelte szerelmét.
Nem foglak, itt vagyok veled. – mosolygott az, és úgy tett mintha nem is látná a lányt kínzó Narakut.
Miért hagyod, hogy bántson? –
Ki bánt? –
Hát nem látod? Naraku… -
Itt nem bánt téged senki, Naraku csak jót akar… -
Elég legyen, nem veszed észre, hogy nekem ez fáj? –
Látod… hiába van melletted Sesshoumaru, nem tud megvédeni tõlem, senki nem tud megvédeni tõlem… - vigyorgott a gonosz hanyou – Nem volt valami bölcs döntés, hogy nem használtad az íjat, amit adtam… Végezhettél volna vele… -
Te tényleg ennyire elmebeteg vagy? –
Drágám, én zseni vagyok, nem õrült… És elõbb utóbb leigázom a lelkedet. Már Kikiyou nyila sem a régi, nem tartott sokáig a tisztító ereje, különben nem lehetnék megint itt… bár az sem kizárt, hogy az én erõm növekszik… -
Had kérdezzek valamit… Miért nem veszed el tõlem az ékkövet? Már számtalan alkalmad lett volna rá, itt van nálam és alig hiányzik belõle pár darab. –
Hogy miért nem? Mert hozzád tartozik, és ha engem szolgálsz majd, sokkal jobban ki tudod használni az erejét, természetesen az én javamra. Most pedig elég volt a fecserészésbõl. Öld meg! Öld meg Kikiyout és még több sötétség éri a gyöngyöt –
Elég legyen! – szorította meg Sesshoumaru kezét.
Öld meg! –
Hallgass! –
***
Hallgass! – riadt fel ismét és azon kapta magát, hogy négyen is õt bámulják: Sesshoumaru, Kikiyou, Yukamo és Kagura.
Megint befeketedett? – kérdezte a miko.
Igen… nem tartott sokáig a nyíl ereje. -
Kagome… én tényleg igazán sajnálom… -
Semmi baj, nem te tehetsz róla… -
Még szép, hogy nem! Mert ez a bolond, beugrik a nyílvesszõd elé, nem a te hibád. – nyugtatta Yukamo, szokásához híven, lemoshatatlan nagy, szemtelen mosolyával arcán.
Megint Naraku volt az? – kérdezte aggodalmasan Sesshoumaru, és gondoskodóan megfogta szerelme kezét.
Igen… -
Mit akart? –
Hogy álljak mellé… -
De miért annyira fontos ez neki? –
Mert Kagome Kai erejének örököse. – felelt a lány helyett Kagura mély megvetéssel és ellenszenvvel hangjában -, ha megöli Kikiyout az ékkõ még jobban bemocskolódik. A szíve és az ékkõ, ami a birtokában van szennyezetté válik, és így már nem lesz olyan, aki megtisztíthatná, legalábbis ezen a földön. –
Ez igaz? –
Aham. – bólintott a lány, de nem akart kedvese szemébe nézni.
És mégis miért mentél el? Amikor felébredtem, nem láttalak sehol, nagyon megijedtem, egészen odáig követtem az illatod… de Naraku is ott volt, nem igaz? –
Igen, tényleg, de muszáj most errõl beszélnünk… -
Kagome, ezt nem kell szégyellned – szólalt meg Kikiyou hosszú hallgatás után – nem álltál át Narakuhoz; még mindig ellene vagy, és az hogy Kai… az hogy Kai ereje a tiéd lesz, még nem jelenti azt, hogy használni fogod… ugye? –
Nem persze, hogy nem! Mit gondoltok ti rólam?! – nézett végig csalódottan a csapaton, mivel Kagura ha lehet még erõsebben magához húzta Yukamot, a halott papnõ pedig bizonytalan hanggal beszélt, nagy valószínûséggel Inuyashára gondolva – Csak nem gondoljátok, hogy én… -
Nem persze, hogy nem. – jelentette ki határozottan Sesshoumaru és megcsókolta szerelmét, majd óvatosan visszafektette a meleg prémre – Nyugodj meg… - szólt kedvesen és megcirógatta a lány arcát.
Ezek sohasem hagyják abba… - temette arcát kezébe Yukamo, majd õ is hasonló enyelgésbe kezdett a szélboszorkával.
Akkor én megyek… - állt fel Kikiyou és lovához ballagott – még egyszer nagyon sajnálom, és mindent tisztázok Inuyashával. -
Rendben, mond meg neki, hogy nem én voltam… -
Megmondom. – mosolygott, majd elvágtatott barna táltosán. - “Amíg rajta van a tündér kelengye semmi baj nem lesz…” –
Lassan mindenki nyugovóra tért. Kagura nagy kelletlenül visszatért gazdájához, ezzel Yukamot magára hagyva Kagoméval együtt. Bár semmi baja nem volt a lánnyal, Kait ki nem állhatta, és igencsak nyugtalanította a tudat, hogy bármikor elnyerheti képességeit. Sesshoumaru nem mutatott különösebb aggodalmat e témában, teljesen megbízott kedvese szerelmében, és minél jobban ki akarta használni az együttöltött idõt. Egymás karjaiban aludtak el.
Másnap reggel Rin a boldogságtól majd kicsattant és azonnal pótmamája ölébe ugrott, persze vigyázva nehogy fájdalmat okozzon neki, de aggódása hiába való volt.
Sesshoumaru – sama, mikor állunk tovább? – kérdezte a kislány ártatlanul.
Amint Kagome rendbe jön. –
Én már tökéletesen jól vagyok, hiszen, csak egy lélekvesszõ volt, és ahogy kihúzta eltûnt, mára már a heg is. –
Igazán? – sandított a youkai.
Persze. –
Akkor rendben. –
Jaken menjetek el enni. –
Te nem jössz? – kérdezte Kagome.
Nem. Yukamo elment, ha visszajön követi az illatunkat… egyenesen a faluba… -
Oh, ez igaz, akkor én is maradok, amúgy is el akartam menni fürdeni. –
Biztos? –
Igen, tiszta trutymó vagyok, így amúgy sem lenne gusztusom enni. –
Rin, igyekezz már! – kiáltott hátra Jaken, és miután a kislány beérte, megszaporázta lépteit.
Akkor megyek fürdeni. –
Ne menj túl messzire! –
Nem megyek. – nyomott puszit a szellem arcára és törölközõjével kezében elindult a tegnap elõtt látott forráshoz, nagyon szerette ezt, mindig felidézte benne a régi emlékeket.
Nesztelenül levette ruháit és belegázolt az azóta még alacsonyabb vízbe. Sebei megint elviselhetetlenül kezdtek égni, gondolt egyet és hirtelen felsikkantott, nem telt bele sok idõ a megrémült szellem ott is termett.
Kagome mi történt? – kérdezte.
Semmi. - ült fel, és elkezdett lassan kisétálni szerelme felé; Sesshoumaru értetlenül állt ott, mint egy tönk; majd mikor a lány az egyetlen törölközõt, mi valamicskét is takarta eldobta teste elõl, ezzel látni engedve idomait, teljesen ledermedt.
Mit mûvelsz? –
Szeretlek… - bújt oda az erõs youkaihoz – nem érzed ezt… ezt a tüzet? –
Kagome… - tolta el magától.
Nem akarod? Nem kívánsz engem? –
Kagome, te nem ilyen vagy. Mi történt? –
Csókolj meg… - húzta magához, és karjában olyan erõ volt, hogy a szellem nem is tudott menekülni.
A víz szintje még lejjebb esett, és ha nem zuhogott volna belé a vízesés, talán végleg kiszáradt volna. Sesshoumaru tényleg szerette a lányt, de valami azt súgta neki ez nem õ; majd valami átvillant agyán:
“Mert Kagome Kai erejének örököse.”
Kagome, állj le! Hallod, térj magadhoz! –
Mi a baj Sesshoumaru, nem akarod? – vágott szomorú arcot és lehajtotta fejét, majd mire újra felemelte, gonosz vigyor jelent meg szája szélében – Bármelyik férfit megkaphatom. – szólt, majd addigra megnõtt karmait a youkai hasába mélyesztette, magára kapta matrózblúzát és szoknyáját és Chorot hívva elrohant; még menet közben felpattant a hátára és eltûnt a messzeségben.
Ez nem lehet igaz… - eszmélt fel Sesshoumaru – Ezt nem hiszem el! – üvöltött és utána eredt, bár eléggé lassan haladt, oldalában lévõ sérülésbõl csak úgy ömlött a vér, de hajtotta tudat, hogy észhez kell térítenie egyetlen szerelmét, mielõtt olyat tesz, amit maga is megbánna.
Kagome? – nézett hitetlenkedve a farkasok vezére és felállt a szalmarakásból.
Kouga. – mosolygott a lány, de nem olyan szívmelengetõen, ahogy máskor szokott, sokkal inkább ijesztõ volt ez tõle.
Mit keresel te itt? – segítet leszállni a morgó sarki-rókáról.
Csak gondoltam meglátogatlak. –
Mi van a barátaiddal? –
Egy kicsit várhatnak rám nem? –
De-de, örülök, hogy itt vagy. Gyere beljebb. –
Köszönöm. – engedte magát bevezetni, és Kouga kezénél fogva egészen a helyéig vitte, ott leültek a már régen letarolt, állott szalmára.
Szia húgi! –
Szia húgi! – köszöntek rá mindenfelõl, szemmel láthatóan örültek neki, hiszen sokszor jött hozzájuk ellátni a sebesülteket.
Kagome nem sokáig tétovázott intett egyet a többieknek (üdvözlés kép), majd közelebb hajolt a farkas démonhoz és kihívóan félrebillentette vállát.
Küld ki õket. – suttogta és kacsintott egyet hozzá.
Ka… Kagome… rendben. –
Hakakku, Ginta! –
Igen? –
Mindannyian menjetek ki, és egy jó ideig ne gyertek vissza… vadásszatok, vagy mit tudom én… -
De hát miért? –
Szeretnénk egy kicsit kettesben maradni. – ölelte át hátulról a meglepõdött vezért Kagome, és ismét kacsintott, amire a két jó barát vette az adást.
Jól van emberek, mindenki kifelé! Itt az ideje egy kis edzésnek! –
Gyerünk, gyerünk Kouga utasítása! – hajtották ki a népet; mikor már csak ketten maradtak a barlangban, meg pár farkas, Kagome feltérdelt és szembe helyezkedett a helyes fiúval, majd levette róla a páncélt.
Biztos, hogy ezt akarod? –
Persze, különben nem lennék itt. –
És mi van azzal a Sesshoumaruval? –
Ugyan már, látod õt itt valahol? –
Ugye sza… - kezdte de hirtelen jobbra fordította fejét, Choro miatt, aki még mindig morgott rá. - Ennek meg mi baja? –
Nem tudom. Choro, elég legyen! – szólt rá a lány, amire a kis kedvenc elhallgatott; Kagome újra belevetette magát és elkezdte csókolgatni az izmos felsõtestet.
Ugye szakítottatok már? – kérdezte közben Kouga, de a válasz már nem nagyon érdekelte.
Kagome! – hallatszott ekkor egy ismerõs és meglehetõsen dühös hang.
Sesshoumaru… - állt le a lány és kiegyenesedett.
Azonnal fejezd be, és gyere velem vissza! –
És miért mennék, veled még játszadozni sem tudok jól, Kouga legalább szórakoztató. – mosolygott ördögien, úgy ahogy egykor Kai.
Elviszlek Kaeldéhez. –
Nem viszel te sehová! Még sohasem éreztem magamat ilyen jól, szabad vagyok. –
Azonnal velem jössz! –
Nem halottad! – állt fel Kouga is, és átkarolta szerelmét.
Ostoba! Ez nem az igazi Kagome… sohasem viselkedne ilyen kihívóan… Ennyire elvakított a vágyakozásod utána? -
Mirõl beszélsz… -
Új erõt kapott, és még nem tudja irányítani. –
Új erõt? –
Ez most nem fontos. –
Kagome ez igaz? –
És ha igen? Meguntam már a képmutatást, hogy én legyek a jó, és a kedves. Kagome majd segít, Kagome majd beszél vele. És mit kapok cserébe: Köszönöm Kagome. –
Tudhattam volna, hogy nem jöttél volna el… -
Te… - nézett elszántan Sesshoumarura –, tönkretetted a szórakozásomat! – támadt neki, és ha a szellem nem fogja meg idõben a karját, mondjuk úgy, most eléggé fejetlen lenne…
Kagome, nyugodj meg, Kagome kérlek… - próbálkozott, de a lány, csak egyre vagdalkozott – Sajnálom, de egyszer még nagyon hálás leszel ezért… - szólt a youkai és hasba ütötte kedvesét, aki azonmód felnyögött, majd elájult.
Most hova viszed? –
Biztonságos helyre. –
Nem mehetnék vele? –
Tartsd magad távol tõle, megértetted? Többet nem lesz ilyen, nem engedem, hogy még egyszer elõforduljon. Megértetted? –
Meg… - szorította ökölbe kezét.
Choro megyünk; ja, és öltözz fel. – szólt még hátra majd eltûnt.
Kouga, mi volt ez? És hol van Kagome? – lépett be Hakakku és Ginta.
Ez… ez igazából nem Kagome volt… -
Mi?! –
Csak összezavarodott… -
Sesshomaru – nagyúr!
Sesshoumaru – sama! Kagome – sama! Hol vagytok? – kiáltozott Rin, mikor visszatértek a kis gnómmal.
Hát ti meg? És hol van a turbékoló gerlepár? – érkezett meg Yukamo is.
Nem tudjuk, nagyra becsült gazdám felszívódott. –
Erre, érzem az illatukat. – intett a youkai és a forrás felé vette az irányt.
Ez Kagome – samáé! – sikkantott fel Rin és felvette a lágy ruhadarabot.
Te jó ég, ne mond, hogy már megint megsérült… Egy percig, nem tud egybemaradni. – siránkozott a szellem és elindult Kaelde faluja felé, sejtései szerint ott tartózkodhattak, ha meg nem, legalább kaphat abból az isteni levesbõl, amivel múltkor is kínálták.
Jaken és a kislány Aunt hátán követték, a kicsi igencsak ideges volt, nagyon aggódott.
Sesshoumaru mi történt? – kérdezte Kikiyou, mikor a szellem Kagoméval kezében belépett a kunyhóba, és lefektette Inuyasha mellé, aki éppen egy próbálta megúszni a napi zöldséglevesét.
Kai… -
Kai? Hol van a Tünde felsõ?! –
Elment fürdeni és azután… az a lényeg, hogy levette és otthagyta valahol. –
Azonnal meg kell keresni! Azzal felfogtam valamennyire Kai természetét. –
Szóval… ezért akartad annyira megszerezni… -
Mi?! Én egy szót sem értek… - pattogott a hanyou.
Majd késõbb elmesélem, de most az a fontos, hogy… -
Csak nem ez kell? – kapta ki Yukamo a ruhadarabot Rin kezébõl, és most felmutatta egy nagy mosollyal arcán.
Azt én hoztam! – lépett rá a lábára a kislány és mérges szemekkel csak úgy meredt a szellemre, mintha az a kedvenc babáját vette volna el tõle.
Rin! – ölelte át Sesshoumaru a gyereket; teljesen kiment a fejébõl, hogy õket meg csak úgy otthagyta.
Hogy van Kagome – sama? –
Most már jobban lesz… Add ide a felsõt, és menjetek ki, ráadom. – szólt Kikiyou és kitessékelte a fiúkat, még Inuyashát is; mikor végzett mindenki bement, és még ellátta Sesshoumaru sérülését, majd letelepedtek a lány mellett.
Kaelde hol van? – törte meg a feszült csendet Sesshoumaru.
Elment egy másik faluba, csak két nap múlva jön. –
És az a másik kettõ? –
Sango és Miroku? –
Igen. –
Sétálni indultak, nem tudom meddig maradnak… -
Ez Naraku szaga! – ült fel ismét Inuyasha és idegesen szimatolt körbe.
Nem, ez Kagura. – nézett megvetõ pillantással Yukamo.
És minek jön ide?! –
Hozzám. Á, megjöttél. – köszöntötte forró csókkal, amire a még nem beavatottak igencsak meglepõdtek.
Rossz híreket hozok. – kezdte a szélboszorka – Naraku tudja, hogy az ereje kiteljesedett… - bökött fejével a még mindig alélt lány felé – Nem nyugszik, amíg vissza nem szerzi a kis kedvencét. –
Egy újjal nem ér Kagoméhoz! – köpte oda Sesshoumaru.
Úgy legyen… Egy ideig nem kell tartanotok tõle… -
Ezt hogy érted? –
Megint költözünk, felerõsíti magát, úgyhogy Kagome is nyugodtan alhat. Rólam se hallotok egy ideig. –
És mégis meddig. – hisztizett Yukamo.
Nem tudom… de ha megjelenek, az számotokra kellemetlen élmény lesz. Most megyek. – nyomott búcsúcsókot kedvese ajkára, majd amilyen hirtelen jött, úgy távozott is.
Se… Sesshoumaru? –
Felébredtél. –
Én annyira sajnálom, és Kougával is… képzelem most mit gondolhatsz rólam… -
Semmi baj, tudom, hogy nem te tehetsz róla. Kai egy kicsit melegvérû volt, és ezt örökölted tõle. –
Akkor megbocsátasz? –
Persze. Sõt mi több, akkor én ott, nagyon kívántalak… tudod milyen nehéz volt ellenállnom, te kis bestia – mosolygott ravaszan, majd megcsókolta szerelmét – de Kougával többet nem akarlak úgy együtt látni. –
Nem fogsz, soha többet. – viszonozta a csókot; és érezték ez egy el nem múló szerelem.