Szép, verõvényes tavaszi idõ volt aznap. Sesshoumaru, Kagome, Rin és Jaken az erdõ szélén sétáltak. Úti céljuk nem volt más, mint Kaelde faluja.
Már egy hét telt el azóta, hogy Kagome és a szellem együtt vannak. Megállapodtak, hogy ezt az egészet Inuyasháékkal is tisztázzák. Mivel jobb ötletük nem volt, az anyó felé vették az irányt, majd pár nap múlva a youkai émelygése is jelezte, Inuyasháék biztosan a faluban tartózkodnak.
Rin vidáman szaladgált a csapat elején néhány kék virágot tartva kezében.
Utána az elmélyedõ szerelmes pár, akiken egyáltalán nem látszott a nagy turbékolás. Teljesen hétköznapi dolgokról folyt a beszélgetés. Fegyverek, Naraku… Ez legfõképpen Sesshoumaru ellenségeinek volt köszönhetõ, nem akarták, hogy kitudódjon kettõjük kapcsolata, azért néha megejtettek egy-egy csókot vagy ölelést, de nagyon vigyáztak, senki ne lássa.
A sort Jaken zárta, aki egészen megbékélt a gondolattal, hogy két halandót is el kell viselnie. Egyetlen vigasza az volt, hogy Kagome jóvoltából, már alig kapott leszidást, vagy ütést gazdájától.

A szellem hirtelen megfeszítette arcát és a levegõbe szimatolt. Nem szólt semmit, csak fájóan nézett szerelemére.
-    Egy démon? – kérdezte az.
-    Rosszabb… Naraku. Maradjatok itt, bújjatok el egy bokorban, mindjárt jövök. –
-    Veled megyek! –
-    Nem. –
-    Naraku kemény ellenfél, nem bírsz el vele egyedül! –
-    Nem, és te sem! Itt maradsz biztonságban. –
-    Segítek! –
-    Kérlek… maradj itt és védd meg Rint. – nyomott csókot kedvese ajkára.
-    Siess vissza, és vigyázz magadra… - suttogta, majd elengedte a szellem kezét – Rin, Jaken! Gyertek! – intett a többieknek és elbújtak egy terebélyesebb rekettyésben.
A youkai megindult és meg sem állt, míg el nem érte Narakut.

-    Sesshoumaru… - kezdte gúnyosan – Milyen sok ideig tartott, míg megéreztél. Talán a nõk elvonják a figyelmedet? –
-    Hagyjuk a kertelést. Mit akarsz? –
-    Kagome veled utazik, nem de bár? –
-    És? –
-    És szeret téged… és te is szereted õt. –
-    Túl élénk a fantáziád. –
-    Nem hinném. – húzta mosolyra hosszú, halovány száját.
-    Térj a lényegre. –
-    Azt akarom, hogy elmenjen innen, és soha többé ne halljam hírét se. –
-    És mégis miért tenném ezt meg? Nekem jó, hogy itt van. Ezzel is idegesítem az öcsémet. –
-    Hogy miért… Mondjuk, mert könnyen bántódása eshet. Ezek a halandók, olyan törékenyek. Könnyek megsérülnek s könnyen meg is halnak. –
-    Mit akarsz ezzel mondani? –
-    Ha nem tûnteted el, akkor én teszem meg, de annak nem lesz jó vége. És még egy apróság, van nála valami, ami nekem is kell. Az ékkõszilánkot akarom, hozd el nekem. – nevetett fel és lassan eltûnt.
A szellem még állt ott egy darabig, emésztette a hallottakat. Nem akart hinni a fülének.
„Minden olyan jó volt, boldogok vagyunk és most… csak úgy váljak meg tõle? Tõle, aki a világon a legfontosabb számomra? És Rin, mi lesz Rinnel?”

-    Sesshoumaru! – suttogott Kagome mikor meglátta a feléje közelítõ youkait – Mi… mi történt? – kérdezte aggódva.
-    Semmi. Csak Kagura volt az. –
-    Még szerencse. A többiek már elaludtak… mi a baj? Látom rajtad, hogy valamit nem mondasz el… -
-    Semmi baj. –
A lány közelebb hajolt hozzá, meg akarta csókolni, de Sesshoumaru egyszerûen úgy tett, mintha észre sem vette volna és elfordította fejét. Kagome, kicsit sértõdötten ugyan, de lefeküdt a többiek mellé, majd hosszú óráknak tûnõ pillanatok múlva el is aludt.

Másnap korán reggel továbbindultak. A szellem egész úton meg sem szólalt, míg csak el nem érték a szent fát. Ott intett Kagoménak, hogy beszélni szeretne vele és elindult a kút felé. Tudta, hogy szerelme nem ebbe a világba való és azt is tudta hogyan juttathatná vissza otthonába.

-    A Csontevõ-kút? Miért jöttünk ide? –
-    Haza mész. –
Kagome, nem értette a dolgot, halványan elmosolyodott, mintha csak vicceltek volna vele, és õ jelezni akarná, hogy nem ugrott be.
-    Menj vissza a saját világodba! –
-    Miket beszélsz… - értetlenkedett a lány, és át akarta ölelni kedvesét.
-    Már nem szeretlek… -
-    Mi… Ez nem jó tréfa… fejezd be… -
-    Igazából sohasem szerettelek. Narakuval kötöttem egyességet. Add át az ékkõszilánkokat és menj haza. –
-    Sess… hou… maru… -
-    Add ide õket, és ne lássalak többet. –
-    Nem értelek. Ez valami átverés? – próbálta átkarolni a szellemet.
-    Nem csak egy átverés! – lökte el magától – Mibõl gondoltad, hogy egy egyszerû halandóba leszek, majd szerelmes. Az egész csak egy színjáték volt. –
-    Nem… az nem lehet… szeretsz… tudom, hogy szeretsz… - küszködött a sírással.
-    Ostoba! –
-    Az egész… csak egy hazugság volt?! Hazugság volt a boldogságom?! HAZUGSÁG VOLT MINDEN SZAVAD?! A CSÓKJAID… Hazugság volt a mosolyod… -
-    Az ékköveket… add oda a szilánkokat… -
-    Ezeket. – vette elõ nyakából a már jó nagydarabot a Shikon no Tamából – Ezekért a kis kavicsokért?! – nézett fel könnyes szemekkel – Milyen érdekes… mindenki ezt akarja… ezt a kis üveggolyót. Hát ne legyen hiába a színjátékod… neked adom, ha ilyen sokat jelent ez számodra… VIGYED! Nekem nem kell! –
A szellem még nézett egy darabig a lányra, majd feléje mozdult. Kagome egy pillanatra megijed, de aztán rájött, neki már nincs mit vesztenie. A youkai azonban ne vette el a medált, szinte már könyörgõ szemekkel megfogta Kagomét és beledobta a kiszáradt kútba.

-    Au… - ébredezett Kagome fejét dörzsölgetve, immár az ötszáz évvel késõbbi Japánban.
„Mi történt?” – kérdezte magát, majd mikor a kezében lévõ Shikon gyöngyre tekintett minden beugrott.
Könnyei újra megeredtek és úgy érezte, belehal a fájdalomba. Torkában gombócot vélt felfedezni és akárhányszor csak nyelt egyet szúró fájdalom nyílalt belé. Szívének súlya százszorosára nõtt majd bele roppant. Néha eleresztett egy-egy „Miért?” vagy „Sesshoumaru…” nyögést. Nem akart felkelni, csak feküdt a kútban a földön és sírt. Nem érdekelte már semmi…

Már lassan esteledett. Csípõs szél fújt, lehetett hallani, ahogy bele-bele kap a fák lobjába. A szellem még mindig ott állt magába roskadva a kút tövében. Egy piros ruhadarabot szorongatott és pár csillogó könnycsepp gördült le éles arcán.
„Ha elég erõs lennék, és meg tudnám védeni…” – szorította ökölbe kezét – „Egy korcs ellen veszítettem… Kagome… kérlek, bocsáss meg…” – törölte meg szemét, melyben újra könny gyûlt – „Esküszöm… esküszöm neked, hogy végzek vele… és akkor érted megyek… ha várni fogsz rám…”
Sesshoumaru kicsit rendbe szedte magát. Ismét kiül arcára az a rég nem látott kegyetlenség. Visszajött, pedig senki nem hiányolta. Kemény arccal ballagott oda, ahova Rinéket hagyta. A kislány aggódva tekintett szerett gazdájára, nem értett semmit.
-    Kagome – sama? – kérdezte, mivel sehol sem látta a lányt.
-    Elment. –
-    És mikor jön vissza? –
-    Lehet… hogy soha… -
-    Nagyuram… - csodálkozott el Jaken.
Eleinte ki nem állhatta Kagomét, sõt megpróbálta megöletni, de aztán… valahogy már szinte kedvelte… Nagyon meglepték gazdája szavai.
-    Nagyuram, de hát mi történt? –
-    Az nem tartozik rád! – lépett át a talpnyalón és nem is törõdve vele ismét a kislányhoz fordult – Most elviszlek valakihez. Már ismered, legalábbis láttad. Megígéred, hogy jó leszel, amíg távol vagyok? –
-    Meg… de engem miért nem viszel magaddal? –
-    Mert veszélyes. – mondta és elindultak.


-    Miért keresel? – hallatszott egy ismerõs nõi hang.
-    A szaglásod még mindig kifogástalan. – erõltetett mosolyt arcára Sesshoumaru.
-    Hízelgéssel nem mész semmire. – jelent meg egy nõi alak.
-    Mara – sama… - suttogott valahol hátul Jaken, de hangját alig lehetett hallani.
-    Szívességet szeretnék kérni… Vigyáznál Rinre, amíg távol vagyok? – bökött fejével a kislányra.
-    Halandó… -
-    Tudom. De ezt most meg kell tenned értem. –
-    Hol van az a másik? – célozgatott Kagoméra.
Sesshoumaru nem felelt, csak elfordította fájó tekintetét, mintha valami érdekeset vett volna észre cipõje orrán.
-    Értem… Most az egyszer, de nem garantálhatom az épségét. A fiam, nem egy szófogadó gyerek. –
-    Yukamo? –
-    Emlékszel még rá? Kiskorotokban sokat játszottatok. –
-    Igen… és milyen jókat… - mosolygott, de hangjában gúny érzõdött.
-    Vidd magaddal. –
-    Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Természetünket nézve valamelyikünk két perc múlva a földön végezné. –
-    Lehet, de ha nem viszed magaddal, ez a kislány végzi a földön, de többet nem kel fel. –
-    Sesshoumaru! De régen láttalak. – jelent meg ekkor egy szintén ezüsthajú, éles arcvonású, Sesshoumaruval egyidõs youkai. –
-    Nem véletlenül. –
-    Ne légy ilyen barátságtalan. –
-    Miért is ne? Van rá okom… –
-    Még mindig azon rágod magadat? Ugyan már felejtsd el. Nõkön nem illik civakodni. És különben is neked akkor már ott volt Uyoko. –
-    Ki ez nagyuram? Még sohasem hallottam róla. – kérdezte halkan Jaken.
-    Mert nem volt rá okom, hogy beszéljek róla! –
-    Jaj Sesshoumaru, ne légy ilyen kegyetlen. Én Uyoko ikertestvére vagyok, de ellentétben vele, sokkal erõsebb és eszesebb. Az, az ostoba szó szerint kinyíratta magát. Aki hülye, haljon meg. –
-    Hogy mondhatsz ilyet?! – háborgott Mara, de utána csak fejét csóválva motyogott valamit – Hiába, ez inkább az apja… -
-    Apám, remek démon volt! –
-    Az hát… - legyintett – De mindegy, most elmész az unokatestvéreddel, talán ragad rád egy kis jó modor. Sosem akarnám, hogy halandókkal barátkozz, de van, akit tisztelni kell… Induljatok, a gyerekre vigyázok. –
-    Sesshoumaru – sama, én nem akarok itt maradni… nem mehetnék veled? –
-    Nem, már mondtam, hogy veszélyes. –
-    És akkor, miért nem maradhatok Kagome – samával? –
-    Mondtam már, hogy õ elment… és még nem tudom, mikor jön vissza. –
-    Még egy nõ? Sesshoumaru te szívtipró. – vigyorgott hamiskásan – Megnézném magamnak. –
-    Halandó. –
-    Mi? –
-    Kagome egy halandó. –
-    Jó, egy percre tényleg beugrottam. –
-    Ez nem vicc, én is rühellem az embereket, de Kagome egy kivételes, kedves lá… - harapta el mondata végét Jaken, mivel különös nyomást érzett fején: gazdája talpát.
-    Egyre jobban romlik az ízlésed… szánalmas. Egy szerencsétlen, gyenge lány és… -
-    Ne merj róla még egyszer így beszélni. – állt meg mérgezett karmaival rokona orra elõtt.
-    Oké-oké. Nem kell egybõl így felkapni a vizet. –
-    Rin, vigyázz magadra. – szólt hátra és elindult – Jaken, te is maradsz. –
-    De nagyuram… -
-    Maradsz, és ha bármi bántódása esik, a te fejednek annyi. – tûnt el a sûrûben, Yukamo utána.

-    Szóval bátyus. Mi van az öcséddel? –
-    Ne emlékeztess Inuyashára! –
-    He? –
-    Mi van? –
-    Kimondtad a nevét… régen még anyámnak sem szabadott, nem hogy nekem. –
-    És akkor mi van? Ne idegesíts, mert megöllek. –
-    Ugyan olyan unalmas, mint mindig, jól emlékeztem… -
-    Csönd. –
-    Hová megyünk? –
-    Leszámolunk valakivel. –

Már eltelhetett egy-két nap, mikor hatalmas ordítozás rázta meg a Csontevõ kút nyugalmát.
-    Úristen! Ez Kagome! – kiáltozott Souta és berohant a fõépületbe egyenesen anyjához – Mama! Kagome a kútban! Szörnyen néz ki! – fuldokolt, annyira sietett, hogy már alig kapott levegõt.
-    Hogy mi?! –
-    Gyere gyorsan! –

-    Kagome! Kagome! – ordított le lányának, de az nem felelt.
Ott hevert a kút alján, úgy ahogy megérkezett, azóta meg sem mozdult. Szemébõl már nem eredtek a könnyek, kiszáradt. Bõre, ami eddig is porcelánfehér volt, most már betegesen festett. Sosem volt húsos, de most csont vékonyan feküdt ott és semmi életre való jelet nem mutatott.
-    Souta szaladj, hívd nagypapát! –
-    Igen! –
Mrs. Higurashi kétségbe esetten, próbált lemászni a meredek falon, nagy nehezen sikerült is neki. Hátára vette alélt lányát és ment volna visszafelé, de ez még problémásabb volt. Mire fölszenvedte magát, teljesen kifáradt.
-    Kagome! Mi történt? – érkezett meg Jii - san is.
-    Vigyük be a házba. Nem tudjuk, mióta van itt. – javasolta az asszony.
A lány könnyû testét a nappaliban terjeszkedõ virágmintás kanapára fektették, majd próbálták élesztgetni, de mindhiába.
-    Talán ki kéne hívnunk a mentõket… -
-    Szaladj Souta. –
A kisfiú, hihetetlen sebességgel tárcsázta a számot, majd közölte pontos lakcímüket, de mivel biztos akart lenni dolgában még hozzátette: „Kérem, siessenek…”

-    Önök hívtak minket? – csöngetett egy fehér-narancs ruhás férfi.
-    Igen! Erre jöjjenek. A lányom elájult és nem tér magához. –
-    Had nézzük. – miközben kivizsgálták a lányt, mindenféle infúziót, hoztak be, és rákötötték – Hamarosan felébred. A szervezete nagyon legyengült, most látjuk el a szükséges anyagokkal. Teljesen kiszáradt és olyan mintha hetek óta nem evett volna semmit. –
-    Rendbe jön a nõvérkém? – aggodalmaskodott Souta.
-    Rendbe, de ne nagyon erõltesse meg magát. Nem tenne jót neki. -

„Hol vagyok… mi történt…? Miért élek még…” – ébredezett Kagome.
Az erõs fénytõl nem tudta kinyitnia szemét, de így is észrevették, hogy magához tért. Egy emberként ugrott fel a család összes tagja.
-    Kagome! – kiáltottak örömükben.
-    Anya… Nagypapa… Souta… -
A mentõsök még megmérték a pulzusát, majd leszedték a felszerelést. Meghagyták Mrs. Higurashinak, hogy ne adjon sok ételt lányának, mert összeszûkült a gyomra. Felírtak pár antibiotikumot, majd távoztak.

-    Kicsim jobban vagy? –
-    Igen, csak aludni szeretnék… -
-    Akkor gyere, felviszlek a szobádba. –

Mikor Kagome egyedül maradt szobájában, megint gondolkozni kezdett. Szívét elborította az a mérhetetlen nagy üresség. Torkából a gombóc még mindig nem tûnt el, sõt minden perccel nagyobbnak érezte és csak egy valakin járt az esze: Sesshoumarun.
„Miért is nem haltam meg… Nekem már úgyis mindegy… Az ékkõ… még mindig nálam van… nem vette el… elfelejtette… Sesshoumaru, hogy tehetted ezt velem? Azt hittem szeretsz, azt hittem, hogy szeretsz, és boldogok leszünk… én azt hittem szeretsz engem…”
Addig-addig könnyezett, míg álomba nem sírta magát. Keserû álomba, de mégis csak ez adott oltalmat szíve bánatának.

-    Á, Sesshoumaru… - hallatszott egy a sátáni kacaj, majd pár pillanat múlva egy szintén nem kellemes alak társult hozzá.
-    Naraku… - morgott a szellem.
-    Látom, kísérõt is hoztál… de ez most nem érdekes. Eltûntetted Kagomét? –
-    El… -
-    És a gyöngy? –
-    Azt nem hoztam, másért vagyok itt… - támadt neki a gonosz félvérnek.
-    Ugyan már… - vont maga köré védõpajzsot – Nem tudnál legyõzni… Kapsz még egy esélyt. Hozd el az ékkövet, vagy annak az aranyos kislánynak komoly bántódása eshet… - vigyorgott, majd ismét köddé lett, nem maradt más utána csak a nyomasztó sötétség.
-    Francba! –
-    Én már semmit sem értek! – jelentette ki Yukamo – Most te küldted el a lányt? Miközben szereted? És mi ez a dolog a korccsal, mert ugyebár csak félig volt szellem… –
-    Hallgass! –
-    Ha ennyit idegeskedsz, korán megõszülsz… - húzta mosolyra hosszú, széles száját.
-    Indulunk tovább! –
-    És most hová megyünk? –
-    A gyöngyért… -
-    Remek és az hol van? –
-    Kagoménál… -

„Mit tehetnék, Rin élete is veszélyben van, ha õt is átvinném Kagoméhoz… nem õ nem juthat át… Mit mondok neki, ha újra meglátom? Mit teszek majd… Csak bírjam ki…”

Kagome lassan már egy hete csak feküdt a szobájában, amit hoztak neki fel, nagy unszolásra megette. A „Szia”  -’n kívül más szót nem igen mondott, de folyamatosan csak sírt. Amikor csak tehette aludt és álmodott. Álmodott a szépidõkrõl, amikor még úgy tûnt minden rendben van. Görcsösen szorongatta a nyakában lógó nagydarabot a Shikon no Tamából. Csalódott volt és elkeseredett. Úgy érezte többé nem lesz szerelmes. Mindent ki akart zárni a szívébõl.

-    Kicsim amióta visszajöttél ki sem mozdultál a szobádból. Kérlek, menj ki egy kicsit a levegõre. Nekem el kell mennem itthonról, és nem szeretném, ha rosszul lennél. Egy kis friss levegõ jót fog tenni.
-    Nem akarok… -
-    Kagome muszáj egy kicsit kimozdulnod… -
-    Rendben… - kelt fel nagy kelletlenül, kikotort egy köntöst nagy akasztós szekrényébõl és elindult lefelé.

Mikor meglátta a szent fát megint eleredtek könnyei. Közelebb lépett, lágyan végigsimította rajta kezét, majd leült a tövébe. Már nem szomorúsággal töltötték el Inuyashával való emlékei, inkább, mint egy jó kalandot könyvelte el, mégis jól esett most számára sírni. Kiadni magából mindent.

Egészen elmélázott ott a fa tövében, amikor egy alakot vett észre. Csak homályosan látta, mert a sok sírástól megduzzadt piros szemei már nem nagyon bírták a fényt. Tenyerét védõleg a homloka elé tette és úgy nézett fel. Elõször azt hitte, csak káprázik a szeme, majd már kétségbe esetten suttogta.
-    Sesshoumaru… - remegõ kezét lassan elõrenyújtotta, majd belemarkolt a semmibe.
Csalódottan állapította meg, az alak távolabb van tõle, mint látszik.

-    Ez õ? – kérdezte Yukomo – Legalább az ízlésed nem romlott, de akkor is csak egy egyszerû, törékeny halandó… -
-    Itt várj meg. – parancsolta a szellem és arcára újra a hûvös és nyugodt ijesztõ kifejezés ült ki.
Lassan odasétált a még mindig hitetlenkedõ lányhoz. Nem sietett sehova.
-    Sesshoumaru… - nyögte az elhaló hangon és szerelme karjaiba borult.
A youkai arcizmai megfeszültek. Kezét erõsen ökölbe szorította, de hangja továbbra is hideg maradt.
-    A szilánkokért jöttem. –
Kagome nem felelt, már abba az illúzióba ringatta magát, hogy Sesshoumaru érte jött, és visszaviszi, hogy még mindig szereti. Mikor meghallotta a valódi okot ledermedt, engedett szorításából, majd végleg félre húzódott. Arcán keserû mosoly jelent meg. Köntöse alatt megszorította a Shikon no Tamát majd sokat mondóan megszólalt.
-    Hát persze… - õ sem gondolta komolyan, hogy visszamehet szeremével, és minden olyan lehet majd, mint régen, de mikor meglátta Sesshoumarut minden kiesett – Tessék… - akasztotta le nyakláncáról – ha ez az, amitõl boldog leszel, neked adom… Most pedig menj… -
A szellem állt még ott egy darabig, fürkészte a síró lány tekintetét, majd mikor már nem bírta tovább magához ölelte jó szorosan és megcsókolta. Soha többé nem akarta elereszteni. A lány nem fogta fel mi történt.
-    Bocsáss meg nekem… - suttogta a youkai.
-    Naraku azt mondta, megöl… azt mondta meg fog ölni téged… Én nem viselném el, ha még egyszer elveszítenélek… - ölelte még erõsebben.
-    Sesshoumaru… szeretlek… -
-    Én is… borzasztóan szeretlek. –
-    Na jó most már elég lesz. Nem bírom tovább nézni, ahogy enyelegsz egy halandóval… -
-    Õ ki? –
-    Õ az unokatestvérem Yukamo. Uyoko ikerbátyja. –
-    Uyoko? –
-    Igen, te meg az a lány, aki kifektette. –
-    Nem én voltam… -
-    Attól függ, hol nézzük… de ez most nem lényeg. Mi kezd most a nagy Sesshoumaru? –
-    Hm? – értetlenkedett Kagome és még mindig szörnyen boldog volt, átölelte kedvese derekát és hozzá bújt.
-    Rin veszélyben van… -
-    Rin?! – kapta fel a fejét ijedten a lány – Miért?! –
-    Valami senkiházi félszellem az ékköveket akarja, és ha nem kapja meg õket, a kislánynak csúnya vége lesz… -
-    Naraku? –
-    Igen. –
-    Akkor ezért kellett az ékkõ, és ezért jöttél vissza… -
-    Igen… de mindegy most el kell menünk Rinért. Nincs vesztegetni való idõnk. –
-    Már megint ez a rohanás. –
-    Várjatok meg, két perc és jövök. –
-    Nem te itt maradsz, ha bármi bajod esne… -
-    Nem fog! Két perc és jövök. – szaladt be a házba, teljesen elfeledkezett mindenrõl, bár még fájlalta lábait nem törõdött velük.
-    Ez minek jön? Csak hátráltat minket. –
-    Igaz, hogy lassabb, de meglepõdnél mikre képes… az én életemet is megmentette már jó párszor… -
-    Hát ez szégyen… -
-    Lehet, de szeretem. –
-    Csak ne kezd megint ezt a csöpögõs dumát. Ezért nem tudtál megtartani egyetlen egy lányt se… - vigyorgott gonoszan.
-    Ha egy haja szála is meggörbül, neked véged… -
-    Értettem fõnök. –
-    Mehetünk? – ért vissza Kagome immár iskolai egyenruhájában, megszokott ütött-kopott sárga hátizsákjával.
-    Induljunk… -
-    Na végre… -

-    Sesshoumaru. – cövekelt le a lány, mikor meglátta, merre indul szerelme.
A szellem egyenesen Kaelde faluja felé vette az irányt.
-    Már megint mi van? – türelmetlenkedett Yukamo.
-    Elõbb meglátogatjuk az öcsémet. Azt hittem már túl vagy rajta… -
-    Igen, de… Elõbb menjünk el Rinért, aztán visszajövünk ide. –
Sesshoumaru még mindig nem volt teljesen nyugodt Inuyashát és Kagomét illetõen, minél elõbb le akarta tudni a dolgot. Kaelde anyóval is beszélni akart, ha elmegy megküzdeni Narakuval nem, viheti õket magával. Itt akarta hagyni szerelmét és, Rint is idehozni, úgy gyorsabb lett volna. De persze nem számolt a lány makacsságával, napokat tölthettek volna el azzal, hogy ezen vitatkoznak. Így hát a youkai jobbnak látta, ha inkább beleegyezik a javaslatba. Komoly képpel rábólintott a dologra, de látszott rajta, hogy húzza a száját.
Már majdnem az egynegyed utat megtették, mikor rájuk esteledett. Yukamo panaszkodott, hogy „a halandó lelassítja õket”. De mikor a másik szellem rákérdezett, hogy „ez mióta olyan fontos neki?” inkább elhallgatott.  Kissé durcás fejjel leült a már lobogó tûz mellé és szúrós tekintetét Kagoméra emelete. A lány nem nagyon foglalkozott vele odabújt szerelméhez és lassan el is aludt
-    Mit szeretsz ezen a hisztis tyúkon? –
-    Ne nevez így. –
-    Akkor sem értelek. –
-    Inutaisho, én és majd te is… -
-    Én nem leszek olyan, mint ti, nekem a nõ csak szórakozás, idõtöltés. –
-    Majd egyszer rájössz… - mondta sejtelmesen, hangjában egyfajta apáskodást lehetett felfedezni.
Yukamo nem szólt többet hamiskás mosolyra húzta száját, és tovább bámult a semmibe.

Másnap újra tovább álltak, gyorsabbra véve az iramot. Kagome eléggé nehezen bírta, de esze ágában sem volt megemlíteni. Teste még mindig eléggé gyenge volt, könnyen fáradt. Már alig érezte a lábát, mikor egyszer csak megállt és mellkasához kapott. Sesshoumaru nem vette észre, a történteket, õ haladt a csapat élén. A lány ájultan zuhant a földre.
-    Kagome! – kapta hátra fejét a szellem, odarohant kedveséhez és ölébe kapta.
-    Csak nem kipurcant? – gúnyolódott Yukamo, de rájött, hogy ez nem a megfelelõ alkalom.
-    Hallgass! – rivallta le.
-    Nem kell egybõl bekapni. –
-    Csak elájult, sok volt ez így neki egyszerre. Mindig ezt csinálja, nem szólt hogy fáradt… Ostoba. – emelte fel és két kezében vitte tovább.
-    Nézd a jó oldalát, így legalább jobban haladunk. –
-    Nem tudnál egyszer csöndbe maradni? Idegesítesz. –
-    Na szép, én idegesítelek de ez a… de ez a lány nem. –
-    Õt szeretem, téged meg nem. –
-    Hogy mondhatsz ilyet egy rokonodnak? – játszott sírást, a végsõkig kifigurázva azt a nõt, akit emlékezete szerint egy hónapja ölt meg.
„Igaz is… milyen régen nem gyilkoltam… Átkozott halandók, mit tettek az én kedvenc unokatestvéremmel.”

-    Felébredtél? – kérdezte a youkai, mikor meglátta Kagome mozgó pilláit.
-    Mi történt, szédülök… – pattant ki a biztonságos karokból.
-    Elájultál… -
-    Én annyira sajnálom. -
-    Hányszor mondat már, ha elfáradtál szólj. Rendben? –
-    Hm. – bólintott, megigazította táskáját és a másik szellemre tekintett.
Az felhúzta az orrát és másfelé fordult, csak a maga orra alatt dörmögött valamit, de azt se lehetett tisztán kivenni. Kagome kicsit szomorúban nézett felé. Rájött, hogy ezzel is ugyanúgy meg kell küzdenie az elismerésért, mint annak idén Sesshoumaruval, vagy Inuyashával.
„Hiába ez már csak családban marad…”

-    Sesshoumaru… - csendült fel régismert kellemetlen kacaj, melytõl hõseinknek borsódzott a háta.
-    Maradj mögöttem. – intett a szellem Kagoménak, és elõrántotta kardját.
-    Milyen kedves hogy meglátogatsz. Látom, a szilánkokat is elhoztad, de nem a megfelelõ csomagolásban… Ha már így felajánlod, régen nem szórakoztam jót. Szerintem Rin ennyire nem élvezi az új helyét…–
-    Hol van Rin? – kérdezte Sesshoumaru hideg hangon, mintha csak egy üveggolyóról beszélne melyet kölcsönadott barátjának.
-    A szilánkokat kértem érte… Nincs szilánk, nincs halandó. –
-    Naraku! – kiáltott Kagome kifeszített íjjal, kilépett szerelme háta mögül és célba vette a gonosz félvért.
-    Ostoba egy nyíllal akarod felvenni a harcot egy démon ellen… - méregette lenézõen Yukamo.
Nagy meglepõdésére Naraku inkább, hátrálni látszott, arcán még mindig ott éktelenkedett az, az idegesítõ, magabiztos mosoly, lépett párat hátra, majd megszólalt.
-    Elhozod nekem az ékkõdarabokat vagy a kislánynak annyi. Értetted? – nem lehetett eldönteni kihez intézi szavait, de Kagome és Sesshoumaru is megborzongtak.
Ekkor Kagura tûnt fel a színen, védve menekülõ gazdáját. Naraku eltûnt, a szélboszorka meg ott ált egyedül és végigmérte ellenfeleit. Yukamo kiélezte karmait, majd támadóállásba állt, már késült volna lecsapni, mikor, észrevette, bátyja elteszi a kardot.
„A halandó se támad, mi van ezekkel?”
-    Kagura… régen láttalak… - kezdte negéd édesen Sesshoumaru, de hangjában gúny érzõdött.
-    Én is téged… azóta összeálltál ezzel a halandóval… Nem vártam volna, tekintettel arra, hogy egy nõ sem érdekelt… -
-    Változik a világ… -
-    És változnak a szellemek… na jó én nem érek rá itt fecsegni. – húzott ki szoros kontyából egy tollat – Viszlát késõbb. – mosolygott Yukamóra, majd eltûnt.
-    Ez meg ki volt? –
-    Kagura, Naraku egyik reinkarnációja, de nem igazán az engedelmesebb fajtából… -
-    Értem… - mélázott a szellem és még mindig a szélboszorka régi helyét nézte.
Kagome csak elmosolyodott magában, tudta, hogy ez mit jelent. Ne tartott sokáig boldogsága, most eszébe jutott Rin. A kislány, aki miatta van életveszélyben.
-    Indulunk? – nézett kérdõen a lány.
-    Én indulok. –
-    Nálam vannak az ékkövek. –
-    Veszélyes lenne neked… add ide õket. –
-    Nekem kell vinnem. –
-    Kagome, ez veszélyes… kérlek, menj vissza… -
-    Inuyasháékhoz? –
A szellem erre már nem felelt csak némán elindult arra amerre Naraku eltûnt, a többiek utána…

Este egy kisebb tisztászon letáboroztak. Sesshoumaru elment, nem tudni hova, nem közölte senkivel. Talán csak gondolkodni akart, rendezni a történteket. Yukamo sem bírt sokáig egy helyben maradni, ugyan õt nem Rin helyzete izgatta ennyire. Kagome ott ült teljesen egyedül. Fejét térdére hajtotta, mintha nehezére esne tartani, és mélyen a vidáman lobogó tûzbe meredt. Sokáig merengett ott így, mígnem zajt nem észlelt háta mögött.
-    Naraku hivat. – hallatszott az unott nõi hang, mely Kagurához tartozott.
-    Hivat? –
-    A kislány miatt… -
-    Sesshoumaru? –
-    Õt nem tanácsos értesíteni… Megállítana… -
-    Miben? –
-    Életed a gyerekéért… -
-    Az életem… -
-    Nem tud irányítani. Mindig kibújtál a kezei közül, túl veszélyesnek tart. –
Kagome hirtelen meg sem tudott szólalni…
„Az életemet?” – kérdezte magában hitetlenkedve.
Az ember akármennyire is jószívû ez azért sok… Hosszú csend után végre megszólalt.
-    Ha odamegyek, elengedi? –
-    Egy démonról beszélünk… Soha nem lehet tudni, de ha nem mész mindenképpen meghal. Most Kohakuval van… egy szobában… Tudod ez mit jelent… -
-    Ahm. Menjünk. –

-    Meghoztam. – vezette be egy sötét szobába Kagura a lányt.
A teremben nem volt semmi csak egy párna, és azon egy férfi. A fal mellet még fel lehetett fedezni pár misót, de a félhomályban azok is alig látszottak. Kagome ijedten nézett körbe, tudta mit jelent az, hogy most itt van: meg fogják ölni. Mikor felhangzott az a gúnyos sátáni kacaj, kicsit összerezzent. Ki ne félne a haláltól? Akkor miért jött ide? Tudván, hogy neki mindenképpen vége, miért jött mégis ide? …
Rinért. A kislányért, akit nagyon szeretett. És ez megtette volna Sippouért, Jakenért és az összes többi barátjáért is. Nem tudna tovább élni a tudattal, hogy õ okozta a kicsi vesztét. Lassan kiegyenesedett és Naraku szemébe nézett, vakmerõ volt és tüzes, állta a félvér gúnyos, megvetõ tekintetét.
-    Tudtam, hogy eljössz… Jó kislány… -
-    Hol van Rin? –
-    Kohakuval, egész jól összemelegedtek. –
-    Engedd el! –
-    Oh persze, Kohaku máris viszi vissza, nekem semmi hasznom belõle… -
Kagome nagy adag levegõt fújt ki a száján, fellélegzett. Teljesen el is felejtette, hol van, és hogy mekkora veszélyben.
-    Kagura közöld Sesshoumaruval a rossz hírt. – parancsolta Naraku és arcán ott virított az a gonosz félmosoly.
-    Elõször is add ide az ékköveket. –
-    Még több gonoszság, ez az, amire kell neked… -
-    Az ékkõ arra van, hogy boldoggá tegye tulajdonosát. Engem ez nagyon is kielégít. Add ide õket. –
-    Nem érted… - lépett közelebb a lány – Rájöttem pár igen fontos dologra, míg távol voltam Inuyasháéktól. Te csak egy valakit akarsz… Kikiyout. Már annyira megszállottan szereted, hogy nem tudsz szabadulni ettõl az érzéstõl. Ha teljesen démon akarsz lenni, tedd, de az nem segít. Itt van például Inutaisho. Teljesen démon volt, mégis elrabolta a szívét egy halandó. Vagy Sesshoumaru… -
-    Sesshoumaru ugyanolyan bolond, mint az apja. Hagyták, hogy legyengítse õket egy közönséges ember. –
-    Legyengíteni? Tévedsz. A szeretet erõt ad. Ha valakit mindenáron meg akarsz védeni, nem számít, mibe kerül, megteszed. Bárkit legyõzöl… -
-    Érdekes elmélet… de nekem ez nem más, mint ostoba locsogás. Nem érsz el vele semmit. Most pedig pusztulj! –

-    Rin? –
-    Sesshoumaru – sama. – futott oda a kislány és már könnyeivel küszködött.
A szellem átölelte a kislány és kérdõen a még mindig babán ott ácsorgó Kohakura tekintett. Nem érette miért hozta vissza a lányt. Körbenézett Kagome után és ekkor vette csak észre: nincs ott. Zaklatottan járatatta szemét a de mindhiába. Sehol nem találta szerelmét.
-    Hol van Kagome? – fordult a fiúhoz.
-    Narakuval. – jelent meg ekkor Kagura – Én a helyedben megköszönném neki a kislány épségét.
-    Mi?! –
-    Hát nem hiszem, hogy túléli. –
-    Az ostoba. – csóválta fejét Yukamo, aki csak Kagura megjötte után lett ilyen élénk.
-    Ezt meg hogy érted?! –
-    Ne õt hibáztasd… nem nagyon volt más lehetõsége. Ha nem áldozta volna fel magát, a gyerek már nem élne. –
-    Kagome… - dermedt le a szellem.
Szeme tágra nyílt és nem akart hinni fülének. Megint elvesztette… megint elveszette azt, akit a világon a legjobban szeretett. Szemében könnyek gyûltek és hirtelen meg se tudott szólalni.
-    Én a helyedben nem fûznék hozzá sok reményt, hogy újra látod még… Naraku elintézi, hogy ne tudd már feléleszteni… -
-    Hallgass! – ordított rá hevesen Sesshoumaru, megtörölte szemét, majd mivel idõközben térdre rogyott felállt.
Lehajtott fejjel elõrántotta a Toukijint, várt egy kicsit, majd megindult a szélboszorka felé.
A többiek értetlenül néztek, a youkai olyan gyorsan mozgott, hogy semmit nem lehetett látni az egészbõl. Mikor Sesshoumaru ismét földet ért immár a túloldalon néma csönd lett. Kagura mellkasához kapott, ha lett volna szíve ez most szörnyen fájt volna neki, de így csak nyögött egyet és a porba hullott. A szellem felemelt fejét és hûvösen annyit csak mondott:
-    Várjatok meg itt… -
Arcvonásai még sosem látottra keményedtek. Szeme teljesen üres volt, nem tükrözõdött benne semmi. Érdektelenül nézett a világba, már azt se bánta volna, ha meghal.
-    Hová mész?! – kiáltott utána unokatestvére.
-    Bosszú… - lehetett hallani még a zord hangot, majd az is eltûnt gazdájával együtt és ismét riasztó csönd borult a tájra.

-    Elõször is add ide az ékköveket. –
-    Még több gonoszság, ez az, amire kell neked… -
-    Az ékkõ arra van, hogy boldoggá tegye tulajdonosát. Engem ez nagyon is kielégít. Add ide õket. –
-    Nem érted… - lépett közelebb a lány – Rájöttem pár igen fontos dologra, míg távol voltam Inuyasháéktól. Te csak egy valakit akarsz… Kikiyout. Már annyira megszállottan szereted, hogy nem tudsz szabadulni ettõl az érzéstõl. Ha teljesen démon akarsz lenni, tedd, de az nem segít. Itt van például Inutaisho. Teljesen démon volt, mégis elrabolta a szívét egy halandó. Vagy Sesshoumaru… -
-    Sesshoumaru ugyanolyan bolond, mint az apja. Hagyták, hogy legyengítse õket egy közönséges ember. –
-    Legyengíteni? Tévedsz. A szeretet erõt ad. Ha valakit mindenáron meg akarsz védeni, nem számít, mibe kerül, megteszed. Bárkit legyõzöl… -
-    Érdekes elmélet… de nekem ez nem más, mint ostoba locsogás. Nem érsz el vele semmit. Most pedig pusztulj! –
-    Hát még mindig nem érted? Én csak azért jöttem ide, hogy megvédjem Rint, azt, akit nagyon szeretek. Te soha nem gyõzhetsz, velem szemben… Nekem minden mozdulatomat szeretet irányítja. Neked mid van?  Lehetnél boldog… megváltozhatnál…–
-    Hallgass! – ordítozott és hangját egy nagy robbanás követte.
Naraku nagyon meglepõdött. A porfelhõben fürkészte ki volt az, aki áttört a pajzsán. Lassan egy alak jelent meg. Nyugodtan lépdelt a félvér felé. Arcán mérhetetlen ürességgel, kardját maga elõtt tartva. Hirtelen megtorpant, értetlenül nézett körbe.
-    Sesshoumaru! – ugrott kedvese nyakába a boldogságtól Kagome.
-    Ka… Kagome… - csordult le egy könnycsepp arcán.
-    Mi a baj? –
-    Azt mondták… meghaltál… -
-    Jaj de édes… - ált fel Naraku is – Rosszul vagyok tõled. Hogy van még olyan szellem, aki szégyent hoz a nevünkre… -
-    Te csak hallgass, korcs! –
-    Már nem vagyok korcs… -
-    Hiába választottad le magadból Onigumót, még mindig van benned emberi. –
-    Hallgass! –
-    Csak nem vagyunk idegesek? –
-    Ideges… Hm… Még meghagyom az életeteket… - tûnt el.
-    A kastély… egy újabb illúzió. –
-    OSTOBA! – kiáltott fel Sesshoumaru.
-    Hm? –
-    Majdnem megölt! Mi lett volna velünk?! Gondolhatnál néha ránk is! –
-    Sajnálom… hogy aggódtál miattam… -
-    Ostoba… - ölelte át szerelmét és forró csókot váltottak.

-    Sesshoumaru – sama! Kagome! – sikkantott fel vidáman Rin és a kézen fogva jövõ pár felé futott.

-    Rin… - ölelte át Kagome, majd szeme a még mindig ott heverõ szélboszorkára vándorolt.
Kérdõen tekintett szerelmére, de az nem felelt semmit.
-    Kicsit ideges volt. – válaszolt helyette Yukamo.
-    Kagura nem rossz démon… - térdelt le mellé a lány – Kélek… -
Sesshoumaru sóhajtott egyet, majd elõvette gyógyító kardját, suhintott egyet a holttest fölött. Pillanatok múlva a szélboszorka megmozdult. Zaklatottan levegõ után kapkodott, majd felült.
-    Hát te élsz? – találta magát szembe Kagoméval.
-    Ezt inkább nekem kéne kérdeznem… -
-    Ez nem volt tõled szép Sesshoumaru… mindenesetre újra élek, de ezt nem felejtem el. – kapott ki kontyából egy apró fehér tollat, majd kámforrá vált.
-    Szívós egy halandó vagy… - járta körül a lányt Yukamo.
-    Nem, csak mindig megmentenek. – mosolygott – és ezt bóknak veszem… -
-    Felejtsd el. Soha nem foglak megkedvelni. –
-    Hát persze. De most már tényleg induljunk Inuyasháékhoz. Van még egy lerendezetlen ügyünk. – noszogatta õket Sesshoumaru és lassan útra is keltek.
Áradtam ám, de arcukon széles mosollyal, hisz míg együtt vannak legyõzhetetlenek.